Elhagyott nő lettem. Lelépett a férjem. Azt mondta, hogy nem szeret már, nem tud és nem is akar velem együtt élni tovább. Neki elég volt ebből. Borzasztó fájdalmat éreztem. Tényleg van olyan, hogy megszakad az ember szíve.
Még álmában is. Felébredtem, izzadtan, zilálva. Ott feküdt mellettem, teljes nyugalomban. Haragudtam rá… Hogy tehette ezt velem? Ugyanakkor meg is nyugodtam… Ott van mellettem…
Újra elhagyott… Két nap alatt immár másodszor. Megint a tegnapi duma, nem szeret már. Igaz, hogy van már egy fiatalabb barátnője, de azért nem költözik el. Lakjunk továbbra is együtt. Egy fura félmosoly is megjelent az arcán. Újra megszakadt a szívem.
Megint felébredtem. Mi a franc van? Egymás után kétszer? Átnéztem az ágy azon oldalára, ahol feküdt és megint megharagudtam rá. Miért csinálta ezt velem már megint?
Ülök a padban teljes magabiztossággal. Kiosztják a vizsgakérdéseket abból a tantárgyból, ami a legkönnyebbnek bizonyult ebben a félévben. Nézem a négy oldalas kérdéssort és semmi nem jut eszembe. De szó szerint semmi. Tudom, hogy megtanultam, hisz mindegyik kérdés ismerős. De nem tudom a választ. Egész egyszerűen leblokkolt az agyam. Izzad a tenyerem, pörgetem az ujjaim között a tollat. De nem jönnek a válaszok. Egyik sem. Sírógörcs kerülget. Egy óra van a tesztre és háromnegyed óra elteltével rajtam kívül már csak hárman ülnek a teremben. Mindenki leadta már a dolgozatát, én pedig csak a kérdések kb. 10%-ára tudtam valamit kicsiholni magamból. Leblokkoltam. Totálisan.
Megint felébredtem. És megnyugodtam. Túl vagyok már a vizsgaidőszakon. Ez nem történhet meg.
Ülünk az autóban. Én valamiért hátul a férjem lányával (akinek az arca nem az övé, de testben ő az). Ki akar nyitni egy szénsavas málnás üdítőt. Nem engedem neki, nem iszunk ragacsos löttyöt az autóban. Éktelenül elkezd velem kiabálni, hogy mit szólok én ebbe bele, hiszen nem vagyok az anyja. Ne parancsolgassak én itt neki, mert úgyis azt fogja csinálni, amit ő akar.
Álmok… Rémálmok… Ráadásul négy egymást követő éjszakán… Mit is jelentenek valójában? Mit akar ezzel üzenni a testem és a lelkem? A félelmeim jelennek meg? A bizonytalanságom? Valami nincsen rendben velem?
Az elmúlt időszakban befelé fordultam. Az elmúlt hónapok történései nagy terhet róttak rám. A műtét, a rehabilitáció, a türelmetlen várakozás az eredményre (mely a mai napig nem érkezett még meg), a haláleset a családban, mindeközben végig vizsgaidőszak. Ez már túl sok volt nekem. Magamba fordultam, úgy éreztem egyedül kell ezt megoldanom, ebben senki nem tud nekem segíteni. Egyedül akartam lenni a problémával, sajnálni magam, nyalogatni a sebeimet. Ugyanakkor nehezteltem a férjemre, hogy miért hagyott engem egyedül, miért nem áll jobban mellettem, miért nem sajnál ő is engem egész álló nap?
Azt hiszem, hogy meg kell nyugodnom és visszatalálni önmagamhoz. Hiszen ezek az álmok nem történhetnek meg. Mi összetartozunk az egyszer biztos.
Középiskolás koromban gyakran álmodtam azt, hogy nem írtam meg nyáron gyorsírás házi feladatot. Még évekkel az érettségi után is gyakran ébredtem izzadva, hogy te jó ég, elfelejtettem a gyorsírás házit, vagy egyenesen megbuktam az érettségin. Kétség kívül a középiskolás éveimet meghatározta a gyorsírás.
Másik visszatérő álmom volt évekig, hogy leszakad alattam a Szabadság híd. Nem szeretem azt a hidat. A valóságban sem, nemcsak álmomban. Elképzelhetetlen számomra, hogy végigsétáljak rajta. Megpróbáltam. Tényleg. De a víz kivert, ahogy leláttam a pillérek között a Dunára. Alapvetően nem vagyok a hidak nagy barátja (tényleg félek attól, hogy leszakad), de az abszolút nem kedvenc nálam a Szabadság híd. Régebben azzal a villamossal jártam haza, ami átmegy rajta, de még a villamoson is rettegtem. És ha néhanapján volt egy öngyilkosjelölt, aki éppen onnan kívánta a Dunába vetni magát, a hidat lezárták és csak gyalogosan lehetett közlekedni rajta (ergo nem mentek a villamosok sem). Szerintetek átmentem, vagy inkább kerültem egy hatalmasat és egy másik híd érintésével jutottam el a túlpartra? Igen, igen az utóbbi…
A gyorsírással réges régen nem álmodom már, a leszakadó híd is eltűnt az álmaimból. Én pedig dolgozom magamon. Elfogadom a kezet, ami segítséget nyújt nekem. Hiszen nem kell mindent egyedül megoldanom.
Ha tetszett a bejegyzés és olvasnál többet is, iratkozz fel a blogkövetésre, vagy látogass el a facebook oldalamra.
