Eljött végre a szerda, amikor is izgatottan mentük az intézetbe a baba (vagy babák) beültetésére. Megbeszéltük már korábban a férjemmel, hogy ha végül többen élik meg ezt az 5 napos kort, akkor mindenképpen 2 embriót szeretnénk visszakapni.
Öten vártunk aznap beültetésre, és ketten közülük olyanok voltak, akik ott voltak a pénteki petesejt leszíváskor is. Ugyanaz a szoba, ezúttal egy másik ágy, már sokkal nyugodalmasabb környezetben. A beültetés reggelén iszonyat ideges voltam, aztán ahogy haladtunk az intézethez egyre közelebb, úgy csökkent bennem az idegesség és a helyét átvette inkább a kíváncsi izgalom.
Én voltam az első, akit behívtak. Ott bent kiderült, hogy 2 embrió van olyan állapotban, akit jelenleg vissza lehet ültetni, kérdezték, hogy mennyi menjen. Mondtam, mehet mindkettő. Mindent összevetve, az egész nem tartott 10 percnél tovább. Leginkább egy nőgyógyászati rákszűréshez lehet hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy amíg a doki „felkísérte” az embriókat a megfelelő helyre (nem is gondolok rá inkább, hogy milyen műszerrel), addig az asszisztens ultrahanggal követte a monitoron az utat. Az ultrahang fejét olyan mélyen belenyomta a tűvel szétszurkált hasamba, hogy az egyáltalán nem volt kellemes. De a lényeg, hogy a babák visszakerültek a helyükre (immár 5 naposan) és még egy fotót is kaptam róluk (hogy apukának legyen mit nézegetnie – ezt mondták).
Visszatoltak az ágyamhoz, ahol egy órát kellett kb. pihenni. Azt az egy órát azzal töltöttem, hogy gondolatban beszéltem a kis életekhez, hogy legyenek nagyon ügyesek, tapadjanak meg, mert nagyon szeretnénk már látni őket.
Az egy óra pihenés leteltével jött a doki és mondta, hogy lassan lehet felöltözni, összepakolni és lemenni, ahol mindenki megkapja a zárójelentést és a további instrukciókat.
A további instrukció igazából az volt, hogy 14 nap múlva kell csinálni egy tesztet (nem hamarabb!), ha az negatív, akkor 2 nappal később még egyet. Ha pozitív, akkor örülni és hívni őket további egyeztetésre. A gyógyszereket továbbra is előírás szerűen szedni, pihenni, de nem kell feküdni két hétig, mert az sem tesz jót.
„Tessék terhesnek lenni” – ez volt a fő üzenet. Kaptunk még “embrió tapasztó csokit” is a főorvos úrtól, ami szerintem egy nagyon kedves gesztus tőlük.
Izgatottan távoztunk. Kijelenthetjük, hogy így vagy úgy, de túl vagyunk életünk első lombik kezelésén. Rengeteg érzés kavarog most bennem, amiről még nem tudok beszélni.
Hamarosan letisztázódik és jelentkezem a folytatással, a beültetés és a tesztelés közötti idegőrlő két hét tapasztalataival.
(A Lombiknapló 1., 2., 3. , valamint a jelenlegi bejegyzése nem most készült, hanem még májusban, illetve júniusban, a lombik folyamat során. Nézzétek el nekem, hogy nem túl uptodate, de amíg nem voltunk túl a folyamaton, nem szerettem volna közzétenni.)
Köszönöm, hogy olvasol. Ha tetszett a bejegyzés és nem akarsz a következőről sem lemaradni, akkor iratkozz fel a blogkövetésre, illetve gyere és látogass el a facebook oldalamra is, ahol további érdekességeket is találhatsz.
