Minden évben, június 3. vasárnapján ünnepeljük az apukákat. Nálunk ez még nem olyan elterjedt, mint az angolszász országokban, de én azt gondolom, hogy fontos lenne megemlékezni az apukákról, ugyanúgy, mint az anyukákról, hiszen egy gyerek életében (így vagy úgy, de) ők is meghatározó szerepet játszanak.
A férjem „nagycsaládos” apuka, hiszen a mi két közös gyerekünkön kívül az első házasságából is van neki egy hamarosan 16 éves kamaszlánya. Mi már 9 éve ismerjük egymást és 7 éve vagyunk együtt, így láttam őt apaként funkcionálni már azelőtt is, hogy összekerültünk volna. Minden elfogultság nélkül (pedig nyilván az vagyok) mondhatom, hogy ő a legjobb Apuka, akit valaha láttam. Akinek van ideje beszélgetni a gyerekkel, mindig érdekli, hogy mi történik vele. Van kapacitása neki is visszafejlődni gyerekké és rajzfilmet nézni vele, vidámparkban bohóckodni, bringázni és úszni tanítani, kirándulni járni, társasjátékozni, stb. Az életében részt venni és annak ellenére teljes értékű apukaként mellette állni, hogy az anyukájával már régóta nincsenek együtt.
Most, hogy az ikrek januárban megszülettek, a férjemnek újra van alkalma kisgyerekes apukaként funkcionálni. Imádja a gyerekeket. Már a terhességem alatt is rengeteget segített, ami számomra rendkívül megnyugtató érzés volt. Egy kivételével az összes orvosi vizsgálaton ott volt velem, emlékszem, az első ultrahangon együtt sírtunk, amikor meghallottuk a gyerekek szívhangját. És azóta is kiveszi a részét mindenből. Sőt… Amikor hazajöttünk a kórházból, hetekig itthon volt velünk és együtt láttuk el a gyerekeket. Emlékszem, hogy mennyire ki volt mindig akadva, amikor ismerősök kérdezték, hogy ki segít nekem a két gyerek ellátásában. Mindig azt mondta, hogy „Hát engem nem lát senki? Én is itt vagyok. Én vagyok az apukájuk. Ugyanolyan teljes értékű szülő, mint te”.
Rosszul esett neki, hogy mindenki úgy gondolja, hogy én vagyok az, aki ezt az egész „terhet” viszi a vállán, ő meg csak besegít, amikor tud. (Mert a mai napig is a legtöbb ember azt gondolja, hogy a gyereknevelés az anya dolga, privilégiuma, senki sem tudja úgy csinálni, mint ő.) Rosszul esett neki, hogy mindig mindenki csak azt kérdezte tőle, hogy én hogy vagyok, de arra már senki nem volt kíváncsi, hogy ő hogy van. Pedig az első hónapok őt is ugyanúgy megviselték, mint engem, együtt járkáltunk az üvöltő gyerekekkel órákon át, együtt nem aludtunk éjszakákon át. Abszolút kivette a részét mindenből, hiszen ők kettőnk gyerekei, ketten akartuk őket. És így van ez a mai napig is.
Sőt, rövid idő után már ő volt az, aki mondta, hogy menjek el egy kicsit nyugodtan kikapcsolódni, találkozni másokkal, ügyet intézni, vásárolni, vagy csak úgy énidőt tartani. Már egészen korán otthon maradt a gyerekekkel hármasban, etette, tisztába tette őket, mindenféle probléma nélkül. Hiszen ő az apukájuk, ugyanolyan teljes értékű szülő, mint én vagyok. Nem gondolom, hogy a gyerekeknek ezzel bármiféle hátrányt okoztunk volna, hiszen ugyanúgy el tudja látni őket, mint én és ezáltal egész pici koruk óta ebbe szoknak bele. Tudni fogják, hogy apára is ugyanúgy számíthatnak, mint anyára, apa is mindig ott van, amikor kell és szerintem ez nagyon fontos a fejlődésük, énképük kialakulásának szempontjából.
Szóval ezúton szeretnék az én gyermekeim apukájának Nagyon Boldog Apák Napját kívánni. Maradj mindig ilyen vidám, vicces, érdeklődő, sokszor gyerek, sokszor felnőtt. Nem kell, hogy a legjobb apuka legyél. Csak legyél itt nekik/nekünk mindig. És ez bőven elég.
Köszönöm, hogy olvasol. Ha tetszett a bejegyzés, kérlek, hogy oszd meg másokkal is, ha szívesen olvasnál még, iratkozz fel a blogkövetésre. Örülök, ha ellátogatsz a facebook és Instagram oldalamra is, ahol további érdekességeket is találsz.
