A mai posztban kicsit elkalandoznék a „gyerekváró” témától, mert gondoltam az is megérne egy bejegyzést, hogyan is működik a munkakeresés „ebben” a szituációban.
Adott a helyzet, hogy október óta nem dolgozom. A munkakeresésem azóta is rendületlen, de valahogy nem akar összejönni az áhított „álommeló”. Az állásinterjúkon állandóan elhangzó kérdés (amelyet egyébként a személyiségi jogok miatt nem is lehetne feltenni), hogy mikor szeretnék gyereket. Nyilván ránéznek a születési dátumomra és némi fejszámolás után rájönnek, hogy benne vagyok már abban a korban (33), férjem is van, biztos, hogy szülni szándékozom a közeljövőben. Ami egyébként így is van, de az ilyen kérdéseknél vadul tagadom a nyilvánvalót, miszerint „nem, mi még nem tervezünk gyereket”, vagy pedig, ha nem szimpatikus az interjúztató, akkor kerek-perec megmondom, hogy ilyet törvényileg nem kérdezhet. (Bár hozzáteszem, ilyenkor a legtöbben azt mondják, hogy ők ezt tudják, de mégis meg kell kérdezniük. Sőt, a legjobb – amit egyébként egy ügyvéd mondott-, hogy tudja, de nem érdekli…)
(Fontos megjegyezni, hogy a munkáltatónak egyébként kötelessége elengedni az alkalmazottat a meddőségi kivizsgálásra ugyanúgy, mint a terhes vizsgálatokra. Azt gondolom, az lenne a csúcs, ha egy új helyen, két hét után közölném, hogy nekem most meddőségi kivizsgálásra kell mennem, mert az interjún egyébként nem is mondtam igazat a gyerekkel kapcsolatban. )
Bár az is megér egy bejegyzést, hogy amikor azt mondom, hogy mi még nem tervezzük a gyereket, az interjúztató felvonja a szemöldökét , rosszallóan rám néz és nyilvánvalóan elítélendőnek tartja ezt a fajta hozzáállást, mert ő is tisztában van azzal, hogy fogy a magyar és a nőknek igenis dolga az, hogy lebabázzon (legalább háromszor, de minimum kétszer). Rosszabb esetben pedig közli, hogy jó, mert ők egyébként hosszútávra keresnek embert, nem szeretik az olyat, hogy valakit felvesznek, majd hat hónap múlva terhes lesz. Harcosabb napjaimon ilyenkor szembeszállok a leendő munkaadóval, vagy valamely képviselőjével és közlöm vele, hogy szerintem van olyan, hogy az ember elkezd valahol dolgozni, majd rájön, hogy ez a pozíció/munka/munkakörülmények mégsem fekszik neki és beadja a kulcsot (pedig hosszútávra tervez ő is). A munkaadók az olyan jelölteket szeretik, akikkel nincsen probléma. (Voltam olyan helyen is, ahol megkérdezték, hogy minden rendben van-e a magánéletemmel, mert nem szeretik az olyan dolgozókat, akik behozzák a magánéletüket és azt sem szeretik, ha a dolgozók beszélgetnek egymással).
A fentieken túl a helyzetet még az is nehezíti, hogy tavaly szeptemberben elkezdtem egy főiskolát, ami elfoglaltságot jelent minden második pénteken, plusz a vizsgaidőszak. Imádnak az állásinterjún, amikor ezt előadom. 🙂 (Nem elég, hogy biztos szülni fog, még minden második pénteken nem is jönne. Problémás, nem kell.)
Mindent összefoglalva tehát, egy főiskolára járó, egyébként gyereket tervező (a meddőségi problémák miatt állandó orvosi kivizsgálásokra járó) nő állást keres. Sok sikert nekem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: