Az előző bejegyzésemben már olvashattátok, hogy január 1-én megszületett Emma és Márk. A szülést követő 8 órát egy úgynevezett őrzőben töltöttem, ahova minden császárral szült anyukát elhelyeznek egy rövid időre (legalábbis abban a kórházban, ahol én voltam). Itt éjszaka nem sok minden történt. Én voltam az egyetlen „vendég” akkor ott, úgyhogy félálomban végighallgattam, ahogy az éjszakás nővér is alszik egy másik ágyon. Reggel aztán jött és kíméletlenül felkeltett, hiszen addig nem lehet onnan eltávozni, amíg az ember nem kelt ki az ágyból, és nem látják, hogy tud egyedül közlekedni. Mit ne mondjak, egy frissen vágott hasi sebbel nem ez volt a legkellemesebb dolog. Állandóan attól féltem, hogy a legkisebb mozdulatra is szétreped a seb, de megnyugtattak, hogy a nőgyógyászom remek munkát végzett, úgyhogy nem kell attól tartani, hogy bármi baja lenne.
Miután elhagytam az őrzőt, a gyerekágyas osztályra kerültem, ahol az elkövetkezendő 4 napot töltöttem. Az első dolgom az volt, hogy kihasználjam az első látogatási időt a PIC-en (ide helyezték el a gyerekeket). A PIC a koraszülött intenzív osztály, ide kerül minden baba, aki korábban érkezett a vártnál, illetve kis súllyal születik, vagy valamilyen okból kifolyólag nem alkalmas még arra, hogy az újszülött osztály kis lakója legyen.
Inkubátorban /forrás: bethesdamagazine.com/
A férjem ugyan felkészített arra, hogy a babák inkubátorban vannak, csövek lógnak ki belőlük, de a látvány, ami fogadott mégis teljesen elborzasztott. A két gyereket a szoba két külön végében helyezték el, zárt inkubátorokban és mindenféle gépek voltak mellettük. Tényleg csövek lógtak mindenhol, a kis testükön már akkor vérvételek nyomait lehetett felfedezni. Emma volt közelebb a bejárathoz, így hozzá mentem oda először. A kislány 1710 grammal született, apró és törékeny volt. Zokogva hallgattam végig, amikor a nővér tájékoztatott, hogy valójában nincs neki baja, egy kis légzéstámogatásra ugyan volt szüksége, de mindene kifejlődött, nem lesz vele probléma. Ugyanezt elmondták a másik oldalon, Márk mellett is. Ő egy kicsit nagyobb súllyal, 1840 grammal született.
A PIC-en szigorú látogatási rend uralkodik, egy nap 5 alkalommal lehetett bemenni, alkalmanként 45 percre. Ez egy friss császáros anyukának nem hosszú idő, mert az percekbe telt, míg átcsoszogtam egyik inkubátortól a másikig. Több alkalommal majdnem elájultam a gépek mellett a fájdalomtól. A maradék időmet a szobámban töltöttem (egyszemélyesben voltam) és az elején leginkább sírtam. Idegen volt számomra az egész helyzet. Nehéz volt feldolgozni, hogy a babák korábban jöttek, hogy most még nem lehet őket megfogni, nem lehet velük kommunikálni. Mit is mondhatnék? A mi esetünkben nem volt első pillanattól kezdve mindent elsöprő anyai érzés. Amúgy sem hiszek az ilyen nagy szavakban. Sokszor olvastam én is ilyeneket: „az első pillanattól nagy szerelem…” „Egyből éreztem, hogy anya vagyok…”, stb. Én azt gondolom, hogy mint mindennek, ennek is idő kell, hogy kialakuljon.
Kedves felirat a PIC falán /forrás: saját, felhasználása a szerző engedélyével/
Az első pár napban kb. mint egy zombi, úgy léteztem. Iszonyatosan fájdalmas volt minden egyes felkelés az ágyból. Percekig tartott, míg sikerült kikászálódni, elmenni pl. a mosdóba. Tapasztalat, hogy a császáros sebbel az a legnagyobb segítsége az embernek, ha van a karjában izom. A kórházi lét ad egyfajta napirendet. Reggel fél 6 magasságában megjelenik a takarítónő, aki nagy robajjal kiviszi a szemetet. Aztán fél 7 körül jön a nővér, hogy lehet menni vérnyomásmérésre, illetve az injekciókért (az első három napban reggel és este adták a méhösszehúzó injekciókat, valamint pluszban reggelenként a trombózis elkerülésére szolgáló szurit). Majd hozzák a reggelit, később pedig beállítanak a reggeli vizitre. Pontban 12-kor vár a finom kórházi ebéd. Aztán van egy pár óra nyugalom, de 17 óra magasságában újra megjelenik a nővér a vérnyomásmérés és injekció kapcsán, este pedig újfent vizit. Izgalmas, nem?
Onnantól fogva pedig, hogy a hírt megosztod a nagyérdeművel, megindul a lavina. Jönnek a gratuláló üzenetek (ez persze egyáltalán nem baj). Aztán vannak, akik szeretnének látogatni (amit inkább próbálsz kiküszöbölni, mert nem vagy a topon, a babák sincsenek látogatható állapotban, és különben sem vágysz senkire). Megindulnak a (sokszor indiszkrét) kérdések, pl. van-e tejed? tudsz-e szoptatni? mikor teszel fel képet a fészbukra? miért nem teszel fel? mikor lehet majd őket látogatni? miért csak akkor? többször kerestelek már, miért nem hívtál vissza??? Pfff…
Őszintén szólva, anyaságom első pár napjában borzasztóan kimerültem, pedig még nem is voltak velem a gyerekek. Kimerítő és hosszadalmas volt minden mozdulat, legszívesebben egész nap csak mozdulatlanul feküdtem volna, pedig a gyorsabb regenerációhoz szükség volt arra, hogy ne így tegyek. Minden fájdalmam ellenére igyekeztem minél többet sétálni és végül négy nap múlva hazatérhettem.
Köszönöm, hogy olvasol. Ha nem akarsz lemaradni a későbbi bejegyzésekről sem, iratkozz fel a blogkövetésre, illetve gyere és látogass el a facebook, valamint az Instagram oldalamra is, ahol további érdekességeket is találsz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: