A szeptember nálunk az ünneplés hónapja. Az előző bejegyzésemben is írtam, hogy most volt a 2. házassági évfordulónk, ma pedig a Férjem születésnapja van. Amikor összeházasodtunk azt gondoltam, hogy mostanra már biztos lesz közös gyerekünk. Mint ismeretes, nem így történt és még csak arról sem tudok beszámolni, hogy úton lenne.
Viszont… Az, hogy mégsem vagyunk teljesen gyerektelenek a Férjemnek köszönhető. Van neki egy ma már 13 éves lánya, aki mellett én is gyakorolhatom kicsit az anyaságot (vagy valami olyasmit). Ja, és nem mellesleg, neki is szeptemberben van a szülinapja. Szóljon ez a bejegyzés most Róla…
Nem volt még 10 éves, amikor megismertem őt. (Azért nem azt írom, hogy amikor először találkoztam vele, mert az nem fedné teljesen a valóságot. Mi egy munkahelyen dolgoztunk korábban a férjemmel, így a lányát láttam már egy párszor korábban is.) Szóval nem volt még 10 éves, amikor egy spontán szánkózás keretében megismerkedtem vele. Szimpatikus volt, hogy nem volt rest rögtön az első alkalommal felülni velem egy szánkóra, hátrahagyva az apját a dombtetőn. Amikor két órával később elváltunk még egy ölelést is kaptam tőle. Megmelengette a szívemet.
A továbbiakban szépen alakult a kapcsolatunk, elég sok időt töltöttünk együtt. Szerveztük a soron következő szülinapját, mentünk együtt nyaralni, telelni. Az életünk részévé vált, vagy inkább én az övéké.
Mint minden kapcsolatban közöttünk is voltak/vannak súrlódások és egész biztos vagyok benne, hogy lesznek még csörtéink. Most kamaszodik, néha szemtelen, figyelmetlen és egy kissé lusta. De a hibáival együtt is a „miénk”.
Sokszor gondolkodom azon, hogy ki vagyok én neki? A mostohája? (az olyan gonoszul hangzik), a nevelőanyja? (nem árva gyerek ő, van neki egy apja és egy anyja), a barátnője? (no, azért az sem. Mégiscsak én vagyok a felnőtt…).
És ki ő nekem? A lízingelt gyerekem. 🙂 Ő az, akinek mindig elmondom, hogy az apja mit fog kapni a szülinapjára, karácsonyra és mindig meg tudja tartani a titkot. És ő volt az is, akinek az apja elmondta, hogy meg fogja kérni a kezem és még ezt sem árulta el. 🙂
Én vagyok az a szereplő az életében, aki nem az anyja, nem az apja, de mégiscsak egy felnőtt, aki irányítgatja őt. Akinek elmond dolgokat, amit a szüleinek nem mer, vagy éppen nem szeretne. Akitől meg tud kérdezni olyanokat, amiket az anyukájától nem mer. Aki korban közelebb áll hozzá, mint a szülei és nem ciki tőle megkérdezni, hogy hány éves korában csókolózott először. Aki gyógyszert ad neki, amikor beteg. Aki noszogatja, hogy olvasson, mert az olyan jó dolog (haladunk…). Ja, és én vagyok a rendrakás mumus is.
Sokszor bánom, hogy nem tudom neki úgy kimutatni az érzéseimet, ahogy szeretném. Igényli a szeretetet, az odafigyelést, az ölelgetést. Nekem az érzéseim kimutatása nehezebben megy, lévén nem olyan közegben nőttem fel, ahol ez természetes lett volna. De igyekszem, fejlődöm, jó úton haladok. Tudom, mekkora bátorítást és ösztönzést tud adni az embernek, ha kimutatják felé az érzéseket.
A minap a házassági évfordulónkra kaptunk tőle egy verset, idéznék belőle egy pár sort:
„Két éve házasodtatok össze,
jó veletek lenni ilyenkor ősszel…
… Örülök, hogy vagytok nekem régóta,
nem rémít meg semmi azóta…”
Jelentem, ezen sorok elolvasása után sikerült kimutatni az érzelmeimet. Sírtam, de nem kicsit. Ő meg csak nézett rám nagy szemekkel (Mit kell ezen sírni?). Kislány, majd meglátod…
De ígérem, mindig ott leszek, hogy segítsek és támogassalak. Amikor azt mondod majd, hogy soha többet nem leszel szerelmes… Amikor azt mondod majd, hogy minden fiú hülye… Amikor azt mondod majd, hogy meghalsz, ha elhagy…És neked nem kell más, csak ő…
Én ott leszek és sírok majd veled együtt…
A sok sírás után mivel is zárhatnám ezt a bejegyzést? Csak egy köszönetnyilvánítással…
Köszönöm, hogy megismerhettelek Téged/Titeket.
Szeretlek Benneteket.
UI: most még furán néz rám, amikor sírok az E.T. végén, de majd megérti, hogy az egy sírós film. 🙂
🙂 Köszi 🙂
🙂 🙂 🙂 Ez végtelenül aranyos! 🙂