Kint a bárány…

Rossz kedvem van. Már napok óta. Utolért az őszi/téli depresszió. Tudom, hogy még csak most kezdődött az ősz és tudom, hogy még csak pár napja ilyen az időjárás, de akkor is. Pedig úgy kapkodom befele naponta a D-vitamint, hogy azt öröm nézni.

Mikor elutazunk valahova a férjemmel mindig megállapítjuk, hogy olyan vagyok, mint egy öreg néni a gyógyszeres ládikájával. (Reggel egy kis L-Thyroxin –a pajzsmirigy alulműködésre -, majd kicsit később lecsusszan a D-vitamin, aztán a nap folyamán szépen sorjában jön az Inofolic, a grapefruit mag cseppek, egy kis szelén, illetve az örök Jolly Joker, a multivitamin). Legalább már előre begyakorlom a gyógyszerszedési rutint öreg koromra (ja, és vérvételre is kb. ugyanolyan gyakran járok, mint a nénik).

Miért?

De kanyarodjuk vissza a rosszkedvhez. A múlt héten látogatást tettem a nőgyógyászomnál, aki lelombozott azzal, hogy még mindig ilyen, meg olyan vizsgálatokat kéne elvégezni. Mondtam neki, hogy egyelőre nem szeretném, hogy laparoszkópos vizsgálattal felderítse, hogy van-e endometriózisom, vagy nincsen. Helyette kiegyeztünk egy 3D-s méh ultrahangban, illetve mondtam neki, hogy elmegyek szomatoinfra vizsgálatra, mellyel állítólag majdnem 100%-os biztonsággal megállapítható a fenti elváltozás. A nőgyógyász, mint minden hagyományos orvos, azt mondta, hogy nem tud róla sem jót, sem rosszat mondani, mert nem ismeri az eljárást, de ha engem ez megnyugtat, akkor menjek. Valamint ajánlotta még egy másik endokrinológus felkeresését, hiszen az előző magánorvos láthatólag nem vált be, a TSH továbbra is 3,9 körül mozog, illetve szerinte a 60 perces inzulinom is megérne egy konzultációt, nem is érti, hogy ez miért nem tűnt fel senkinek. Holnap délutáni programom az új endokrinológus felkeresése.

Rosszkedvem okát abban látom, hogy úgy érzem, még mindig nem tartunk semerre. Persze előrevetítette, hogy ha ezeket a vizsgálatokat elintézem, illetve kicsit helyrepofozzuk azt a TSH-t és inzulint, akkor januárban semmi akadálya az inszeminációnak.

Érzem/nem érzem

De valahogy nem érzem azt, hogy hú, de jó. Nem érzem a várakozást, vagy talán az örömöt, amit ilyenkor kéne érezni (vagy nem is kéne örömöt érezni?). Nem érzem, hogy milyen jó, hogy haladunk egy biztosnak tűnő út felé. Nem érzek igazából semmit és ez megriaszt.

Rólam lehet tudni, hogy alapvetően egy rendkívül türelmetlen ember vagyok, mindent ide nekem, de azonnal. Utálok várni, utálok sorban állni, utálom, ha valami nem sikerül azonnal. Borzasztó nagy arcon csapás ez nekem, hogy vannak dolgok, amik felettem állnak, és ha befeszülök, akkor sem sikerülnek. Vagy lehet, hogy éppen ez a probléma… A befeszülés… A sokat emlegetett „engedd el”…

Sokat viaskodom magamban azzal, hogy szabad-e ennyire belefolyni a természetbe (és a mesterséges megtermékenyítést még el sem kezdtük). Szabad-e egy olyan lelket így a világra „kényszeríteni”, aki láthatólag ennyire nem akar jönni? Szabad-e a saját önzőségemet mindenen keresztül átvinni? Meddig lehetek egyáltalán önző? Ez a dolog már régen nem rólam szól, hanem kettőnkről a férjemmel. Meddig tehetem azt meg vele, hogy járok vizsgálatról vizsgálatra és ennek a szabályai szerint élünk?

Azt már sokszor leírtam, hogy a kettőnk kapcsolata nekem mindenek felett áll. Én borzasztó hálás vagyok neki azért a nagyon sok jóért, amit tőle kaptam. Azokért az érzésekért, amelyeket mellette, általa fedeztem fel magamban. Azt szeretném, ha neki sem kellene csalódnia az elképzeléseiben, vágyaiban, ha tényleg azt kapná, amit szeretne. Tudom, hogy érez a kettőnk kapcsolata iránt és én mindent megteszek, hogy ez így is maradhasson.

Sajnos van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy ha nekem rossz kedvem van, előszeretettel szurkálom a többieket is, hogy nekik se legyen már olyan jó. Szeretném levetni magamról a sündisznó tüskéket. Szeretnék újra önmagam lenni.

A kép forrása: Lídia Steiner Illustrations