Megszülethettél volna

Kicsit több, mint egy éve olvastam először Galgóczi Dórától a Megszülethettél volna c. könyvet. Már akkor is megérintettek a sorai, de mivel még a próbálkozásaink elején jártunk, nem igazán azonosultam vele. A napokban elővettem a könyvet és immár egy pár tapasztalattal a hátam mögött egy szuszra elolvastam újra. Sokkal, de sokkal szívbemarkolóbb volt számomra, mint korábban.

A könyv főszereplője Csilla, aki gyerekkorától kezdve meséli a történetét és a különböző fejezetekben, különböző életszakaszait követhetjük nyomon (pl. szülők válása, első szerelem, bezárkózás, egyetemi évek, szerelem, külföldi munka és újra szerelem). Mindegyik fejezetben előkerül a baba, és az, hogy miért is jó (vagy éppen rossz), hogy az aktuális helyzetben nem érkezett még meg.

Rengeteg momentumban magamra ismertem, hol sírva, hol nevetve olvastam a sorokat. Melegen ajánlom mindenkinek, aki hasonló cipőben jár (de annak is, aki nem). Kitűnő olvasmány egy őszi, begubózós, vasárnap délutánon.

Kedvcsinálóként megosztok Veletek egy pár részletet, ami különösen a szívemhez nőtt:

„Itt vagy velem, drága Csillagom. Itt vagy, bár nem ugrottál le arról a felhőről, amin ücsörögsz, hogy tágra nyílt szemmel üdvözölj: megérkeztem, Anya, téged választottalak! Mert csak hisszük, hogy mi döntünk, gyereket szeretnénk. Ámítás, ők szemelnek ki fentről, mikor itt az idő, elrugaszkodnak. Kuncog a pici sejt, hihi, most büszke vagy magadra, Anya, hogy te teremtettél, holott én már rég tudtam, hogy egymásra várunk.”

„Azt szeretném, ha valaha megérkezel, büszke legyél rám, vidd tovább mindazt, ami nekem olyan fontos.”

„Be szerettem volna gyűjteni az összes útravalót, amit neked szánok, a közös életünknek. Azzal az elégedett sóhajjal nézni az első mosolyodat, hogy abban tükröződik minden, amiért eddig léteztem.”

„Dossziéba csúsztattam a zárójelentést. Isten veletek, laboreredmények, diagnózisok! Csak egy társatokat szeretném egyszer a fiókba zárni, de ott már nem veszélyes kórról szólnak majd a szavak. Csakis rólad, Csillagom. Borsószem nagyságodtól ötvenvalahány centidig, az együtt dobbanó hónapjainkról. Köszönöm, hogy segítettél eldöntenem, magadtól szeretnél érkezni. Nem receptre, úgy nem lett volna igazi az öröm, ha megszülettél volna.”

„A döntés a tiéd, legapróbb korodtól kezdve. Nyolchónaposan anya megkérdi, sütőtökpürét vagy reszelt almát szeretnél? Majd választhatsz, kantáros nadrágban vagy helyes sortban indulnál az oviba. Elmondhatod a véleményedet, inkább táborba mennél, vagy a Nagyiéknál töltenéd a nyarat. Csak egyvalamiben nem dönthetsz: kik legyenek a szüleid?” … „Mondd, Kincsem, ha megkérdeznélek, mielőtt világra hívlak, mit válaszolnál, te milyen apukát rendelnél magadnak? ……. Szeressen, feltétel nélkül, túl a világmindenségen. Úgy szeretném megígérni, hogy megtalálom őt neked, magunknak.”

„Te nem csak képekről fogod ismerni, milyen a valódi család. Azt szeretném, a tiéd legyen a legigazibb a Földön.”

„Én is leszállok egyszer, ha megtalálom a helyet, ahonnan többé nem vágynak felrepíteni a szárnyaim. Ott lesz a te helyed is, Csillagom.”

„ Ha úgy teremtődött volna a világ, hogy felesleges egy gyermek érkezéséhez egy nő és egy férfi, elég egy okos gép, itt bedobod, ott várhatod… Akkor mindegy lenne, honnan és hová. De nem így működik, és talán nem véletlen. Lehet, hogy az sem, egyeseknek miért nem sikerül. Több lehet, jóval több a jelentése, mint véletlen hiba a szervekben, fekete-fehér laboreredmények. Talán nagyon is tudatos, kitervelt ítélete a sorsnak. Szabad-e megbolygatnunk, nem fizetünk váratlanul nagy árat egyszer érte?”

„De neked mindig jut majd hely a burán belül is, hogy érezd, valóban nem véletlenül érkeztél épp hozzám. Ne legyen okod soha bánni, ne kívánj soha visszafordulni.”

„Már értem, te súgtad nekem: nyugodj meg, Anya, én ráérek, nem dörömbölök, ha még nem állsz készen.”

 „Bár… lehet, hogy épp itt a hiba. Hogy annyira akarja. Küzdelemnek fogja fel, ahelyett, hogy hagyná valósággá kibontakozni a vágyat. Ha úgy gondolna rád, Csillagom, mint az élete természetes részére, nem mint feladatra, amit meg kell oldania- talán bátrabban megérkeznél hozzá. Nem feszülne görcsbe minden porcikája, nem ugranának égig a stresszhormonjai. Lehet, hogy megijesztett téged a nagy igyekezete. Ez kiejtette apró kezedből a kulcsot a kapuhoz, mielőtt még kinyithattad volna. Súgd meg neki, Anya, ne akarj, csak szeress, és gátlás nélkül indulok feléd!”

„Aztán újabb csokor, májusi, boldog anyák napján nyújtják az apró kezek. Aztán ketten vagyunk megint, keresve a választ, hogy tűnt el sokszor tíz év, hiszen nem volt több, mint egy pillanat. De nem baj, nem fáj a száguldó idő, amíg te itt vagy, amíg mi itt vagyunk.”

„Majd egyre erősebben körbefont az érzés, hogy mellette valóban megérkeztem. Elszállt a vágy, hogy egyre az újat tapasztaljam, megszűnt a kérdőjel, hogy vajon jobb is lehetne? Maradni akartam. Ha elindulnék bármerre, már csak vele tenném.”

„Rád gondoltam Kincsem, ugye, vigyázol ránk? Őrizd magadnak anyát és apát, küldj erőt nekünk, nehogy lazuljon a kezünk szorítása. Hisz tudod, érted-neked küzdünk, hogy boldog mosolyt lássunk az arcodon.”

„Ránk borult az éjszaka, mint egy sátor kupolája, védj meg minket, kérlek, ugye, megérdemeljük? Valóban, milyen törékeny mindaz, amit sziklaszilárdnak gondolnánk. Milyen ajándék, ami felett átsiklunk könnyedén. Elfelejtünk örülni az ablakon bekéredzkedő reggeli napfénynek, a hőséget megtörő szapora zápornak, zimankóban a gőzölgő tának. Fürge lépteinknek, amivel elérjük az utolsó buszt. A hívásnak a régi barátunktól, hogy érezzük, szükségünk van egymásra. És gyakran, ó, milyen gyakran elfelejtjük meglátni Benne azt, hogy ő a legfontosabb. Tényleg ezek a fenyegető szavak kellenek, hogy ráébredjünk?”

„Szülinapi zsúrok, barnára sült, vaskos kis kezében olvadó fagylalt a nyaralás alatt és a hóember, nézd, Apa, egyedül építettem! Betölt minden űrt, egy mosolya letörli arcodról a fáradtságot, érte akkor is felkel a nap, ha felhőtömbök takarják.”

„Tudom, valahol te is ugyanazt érezted, Kincsem, amit mi akkor. Ha nem takarja el a szemünket az elmúlt év mély szorongása, biztosan észrevesszük, hogy szíved szerint már boldogan megszülettél volna.”

„Emlékszem, olykor szorongva-ostobán azt hittem, meglazul, szétfoszlik a kettőnk közt feszülő kötél, ha megérkezel. Te tudtad, épp ellenkezőleg, olyan szorossá válik, amit nem szakít szét a legvadabb orkán sem. … Milyen pici vagy és mégis milyen hatalmas. Előcsalsz óriási erőket, várat építesz nekünk, hogy mindhárman tudjuk a kapuján belépve: megérkeztünk.”

„Már nem akartam mindent előre tudni. Megszületsz-e, engem választasz-e, szeretnéd-e egyszer és ezerszer a fülembe súgni: Anya? Akármit válaszolsz, nem vonom kérdőre a sorsot. Elfogadom, rád bízom, Csillagom – te döntöd el.”

(forrás: Libri.hu)

(Az idézetek forrása: Galgóczi Dóra, Megszülethettél volna c. könyve, Corvina Kiadó Kft., 2012.)

Ha tetszett a bejegyzés és szívesen olvasnál még, akkor kövess a Facebook-on, vagy megtalálsz a morningglorywaitingfor@gmail.com címen is.