Pszichológus újra

Tegnap újra pszichológusnál jártam. Korábban is írtam már róla, hogy milyen élményeim voltak az ilyen üléseken, ezért hosszú ideje hanyagoltam már ezt a témát. Aztán, amikor pár héttel ezelőtt meglebegett fölöttem az endometriózis kardja, egy kissé kiborultam és úgy éreztem, hogy szükségem van arra, hogy beszélgessek erről valakivel. Nem a férjemmel, nem egy csoporttal, nem egy barátnővel, hanem egy szakemberrel. Így jutottam el végül Árvai Nórához (az endoblog szerzőjéhez), aki maga is elszenvedő alanya az endometriózisnak és azóta is próbál segíteni a sorstársaknak.

Első gondolatok

Nóra „rendelője”egy nagyon barátságos környéken van Budapest egy csendes és eldugott kis részén, mégsem messze a város forgatagától. Reggel óta kicsit izgatott voltam a beszélgetés kapcsán, aztán ahogy mentem a helyszín felé egyre inkább elfogott a nyugalom, látva a környéket. Ahogy beléptem a beszélgetős helyiségbe, még inkább megszállt a nyugalom. Egy szép kis szobában ültünk le, ahol két sarokban szőnyegek voltak leterítve, körbepakolva díszpárnákkal, amitől az egész úgy nézett ki, mint egy óriási kanapé. Leültünk két fotelbe és kérte, hogy mondjam el, hogy miért jöttem, beszéljek egy kicsit magamról, az életemről, a munkámról, a férjemről, a családomról. Ő pedig szorgosan jegyzetelt.

Szubjektív önéletrajz

Aztán kérte, hogy adjak magamról egy szubjektív önéletrajzot, vagyis hogyan mutatnám be magam az idegeneknek. Mindketten jót mulattunk azon, hogy az önéletrajzomat 21 éves koromban kezdem, amikor is elköltöztem otthonról, mert onnantól számítom magam igazán felnőttnek, aki felelős döntéseket hoz.

Kérte azt is, hogy meséljek arról, hogy milyen a férjem. Ha másoknak kellene őt bemutatnom, mit mondanék róla. Ezzel a kéréssel egy kicsit zavarba hozott. No, nem azért, mert nem tudnék ódákat zengeni róla, hanem azért, mert sosem kérdezte meg így tőlem még senki, hogy milyennek is látom őt. Megijedtem, mert jöttek a klisék, humoros, kedves, nagylelkű, lehet rá számítani, stb… (És az járt a fejemben, hogy ez most komoly?? Tényleg klisékben gondolkodom róla? Na ne….) Aztán eszembe jutott a legfontosabb mondat, amit egyszer olvastam: „Akkor szeretsz igazán valakit, ha nem tudod megfogalmazni, hogy miért is szereted”. És megnyugodtam. Megnyugodtam, mert tudom, hogy mellette a helyemen vagyok. Jó helyen vagyok. Klisék nélkül. És pont.

Célok

Zárásként arról beszélgettünk még, hogy mit is szeretnék elérni a „terápiával”. Mondtam, hogy úgy érzem, hogy gátak vannak bennem. Hipochonder vagyok, borzasztóan félek minden jellegű fájdalomtól. Gyerekkoromban azért nem mertem soha kosarazni, vagy röplabdázni, mert attól féltem, hogy eltörik az ujjam. Betéve tudtam a nagy egészséghatározóból a tüdőgyulladás és az agyhártyagyulladás tüneteit és havonta legalább egyszer diagnosztizáltam is őket magamon. Manapság nem merek télen korcsolyázni, vagy síelni, mert rettegek attól, hogy elesek és eltörik valamim.

Ebből kifolyólag, gondolom nem meglepő, hogy borzasztóan félek a szüléstől is. Bár a gyerekre is azt mondják, mint a repülőkre. Egy sem maradt még fent, egy sem maradt még bent. Na igen, de az a fájdalom, amivel kijön. Elképzelhetetlen számomra, iszonyatosan félek tőle. Szerencsére Nóra azt mondta, hogy ezek a fajta félelmek nagyon könnyen kezelhetők a pszichológiában.

Azt gondolom, hogy valami gát van bennem magával a terhességgel, mint állapottal kapcsolatban is. Nem látom magam pocakos kismamaként. Az én képzeletemben ez úgy él, hogy megtudom, hogy terhes vagyok, örülök, majd a következő kép, amikor már megvan a gyerek. Kiesik a 9 hónap hassimogatás és a szüléssel járó fájdalom. Azt mondta, hogy ezen is dolgozni fogunk. 🙂

Két hét múlva találkozunk újra, kíváncsian várom a folytatást.

Ha tetszett a bejegyzés és szívesen olvasnál még, akkor gyere és csatlakozz hozzám a facebook-on.