A napokban olvastam egy blogtársam bejegyzését, amely arról szólt, hogy mennyire felkavaró érzései vannak a terhessége kapcsán. Amikor először elolvastam ezt az írást, nem gondoltam, hogy bármilyen véleményemet is nyilvánosságra kellene hoznom ezzel kapcsolatban, de a hozzá fűzött indulatos kommenteket látva úgy gondoltam, hogy elmondom, én mit gondolok (aztán lehet engem is kövezni bátran…)
A blog írója úgy kezdte a bejegyzését, hogy talán a nők jobban meg fogják érteni. El kell, hogy keserítsem őt – azon vélemények alapján, amiket én olvastam – nem, a nőtársai nem értik meg őt.
De, hogy miről is szól ez az írás?
Feketén-fehéren leírja, hogy érzi most magát. Hogy úgy érzi, hogy a terhességgel darabokra szakadtak az álmai, az eddigi élete. Hogy hányingere van, görcsei vannak. Hogy a filmekben látott sziruposság meg sem közelíti a valóságot. Leírja, hogy egy álma vált valóra a terhességgel, de ezzel együtt szertefoszlott most neki egy államvizsga, egy elképzelt életpálya.
A hormonváltozás miatt az egyik percben sír, a másikban pedig nevet, dühöng és fél. Fél az ismeretlentől, eddig mindenről tudta, hogyan működik, de most itt van előtte valami, amire nem tud felkészülni, nem tudja feldolgozni.
Tudja, hogy a tervei csak egy rövid időre tolódtak odébb, de most mégis úgy érzi, hogy elveszett, megrémíti ez a fajta változás. És ugyanakkor jól tudja, hogy ha majd megszületik a gyereke, ő lesz a mindene és nem fog neki időt hagyni a merengésre, mert elkezdődik majd egy új élet. Vele.
Ezek után az első komment, amit elolvastam kb. így szólt, hogy „Minek az ilyennek gyerek?” Persze, mindenkinek megvan a saját véleménye. És ezt el is mondhatja. De, hogy én ezzel miért nem értek egyet? Azért, mert a blogíró lány, csak őszintén leírta, hogyan érez most. Hogyan érzi magát a terhessége kapcsán lelkileg és fizikailag. Teljesen őszintén nyilvánosságra hozta (hozzáteszem, hogy arccal és névvel vállalva) az érzéseit. Szerintem ezt inkább becsülni kellene, nem pedig leszólni.
Senki nem mondta soha, hogy a terhesség egy leányálom, egy rózsaszín cukorszirup. Én elhiszem, hogy az olyan embereket, akiknek nehezen jön össze a baba (amilyen én is vagyok) és a sok egészségügyi probléma miatt jelenleg nincs esély a fogantatásra, bántja ez a fajta őszinteség. Mert akarva-akaratlanul is felmerül az emberben a kérdés, hogy „neki miért igen és nekem meg miért nem?” De senki és semmi nem garantálja, hogy azoknak az embereknek, akik most negatívan nyilatkoznak, később egy álom lesz a terhességük. Sőt, mivel mindannyian nehéz helyzetben vannak, valószínűleg többet kell majd orvosi kontrollra járni, mint egy olyan kismamának, aki természetes úton fogant meg.
Senki sem garantálja, hogy a hormonváltozás miatt, nem fog-e ő is így gondolkodni. Persze, most mindenki azt mondja, hogy én biztos nem. Ha végre összejön a várva várt gyerek, akkor én nem fogok semmi negatívat gondolni a terhesség alatt, mosolyogva fogok szülni, mosolyogva fogom szoptatni, amikor véresre harapja a mellbimbómat, soha nem fogok rászólni, amikor a boltban, vagy a játszótéren hisztizve földhöz vágja magát. Mindig mosolyogni fogok, mert olyankor mindig arra gondolok, hogy mennyit kellett küzdeni érte.
Hát ez nagyon nem lesz így. Szerintem méltányolandó, hogy kiírja magából a gondolatait és nem csendben őrlődik. Szerintem nem probléma, ha a környezete is tudja, hogyan érez. Szerintem nem probléma, hogy nem titkolja, hogy voltak/vannak más álmai (is), amiket most újra kell gondolnia. Szerintem nem probléma, ha azt gondolja, hogy nehéz új életet kezdenie. Szerintem… De ez csak az én véleményem.
Fotó: Pixabay
Lányok, ne legyünk ilyenek egymással. Legyünk egy kicsit nyitottak mások problémájára. Az nem baj, ha felmerül bennünk, hogy „neki miért igen, és nekem miért nem?” De gondoljunk bele, hogy nekünk sem esik jól, amikor gyakorló anyukák azt mondják, hogy „örülj neki, hogy még nincs gyereked, legalább tudsz aludni, moziba járni, nő lenni, stb.” Mi is hogy fel vagyunk háborodva, amikor ilyeneket írnak, gondolnak rólunk. Azt mondjuk egymásnak: „Hát hogy jön ő ehhez? Nem tudja, mennyire vágyom arra, hogy én is anya legyek. Neki könnyű, mert pikk-pakk megfogant”.
Lányok, figyeljünk egymásra…
Ha tetszett a bejegyzés, gyere és nézd meg a facebook oldalamat is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: