Éveken keresztül minden szilveszterkor megfogadtam, hogy na, majd a jövő évben sportolok, egészségesen táplálkozom, sokkal többet leszek a levegőn, odafigyelek magamra, stb. Mondanom sem kell, hogy kb. már január első két hetében, de legkésőbb január végéig elbukott az összes fogadalmam.
Azt hiszem, idén megértem a feladatra és rájöttem, hogy mi volt eddig a probléma. Az, hogy mindig másoknak és másokért akartam ezeket a dolgokat csinálni és sosem magamért. Meg akartam felelni az épp aktuális pasimnak, a környezetemnek, xy-nak, aki épp ezt a sportot űzte és én magam pedig csak valahol a sor végén kullogtam.
Hiszem, hogy kell egyfajta lelki érettség ahhoz, hogy ezt át tudjuk látni. Azt gondolom, hogy a húszas évei elején az ember inkább mások után megy, az a hobbija, ami a többieknek is, kvázi a mások életét (is) éli a magáé helyett/mellett. Ez bennem mostanra teljesen megváltozott. Belülről azt érzem, hogy mostanra értem meg arra, hogy saját magam miatt akarjak változni és nem pedig mások miatt. És ez nagyon jó érzés.
(forrás: femcafe)
Mindeközben történt valami
Valamikor tavaly ősszel kezdtem el először érezni az igényt a változásra. Amikor felkerestem a harmadik endokrinológust (a homeopátiást) a továbbra sem javuló eredményeim miatt. A vele való beszélgetés kapcsán kezdtem elgondolkodni azon, hogy miért járkálok én orvostól orvosig? Nem elég, ha „csak” magamon, a hozzáállásomon változtatok? Akkor ültetődött el bennem annak a gondolatnak a csírája, hogy most már végre magammal kellene foglalkozni, nem tovább zsigerelni a testemet, hanem a lehető legjobbat kihozni belőle.
Bátortalanul vágtam bele a „programba”, amit azzal indítottam, hogy elkezdtem odafigyelni arra, hogy milyen táplálékot viszek be a szervezetembe. Elkezdtem odafigyelni a szénhidrát mennyiségre, arra, hogy ha nem zabálom halálra magam, akkor sem halok éhen. Elkezdtem reggelizni és betartani a napi ötszöri (sportolás esetén hatszori) étkezés misztériumát. Elkezdtem újra pilatesre járni, ami kimondottan jót tett a testemnek és a lelkemnek is. Az eredmények pedig érkeztek, mind a csökkenő kilók számában, mind a javuló laboreredményekben. A november végi kontroll egyértelműen ezt a munkát igazolta, borzasztóan elégedett voltam. Mert rájöttem, hogy ez nem is olyan nagy dolog. Csak egy kicsit kell tudatosan odafigyelnem arra, hogy mit és mikor eszem, illetve, hogy emellett legyen mozgás is az életemben.
Időközben rájöttem, hogy milyen jó dolog is reggelizni. Hogy abban a 10-15 percben, amíg ott ülök egyedül (a férjem később szokott kelni) a félhomályban (nem szeretem felkapcsolni a lámpákat, inkább felhúzom a redőnyöket, hogy beszivárogjon az utca fénye), csendben ébredezik a szervezetem, a lelkem nyugalomban van és ez az egész napomra jó hatással van.
Sajnos a decemberi műtét a mozgás szabadságát egy kissé visszavetette, hiszen négy hétig tiltott volt bárminemű sportos aktivitás. Most kezdek el visszatérni a korábbi életvitelemhez és mivel nem lehet egyből a hasizomgyakorlatokkal kezdeni a pilates órán, így ezen a héten még maradt a villamosozás helyetti gyaloglás. A táplálkozásra ez idő alatt is odafigyeltem (a karácsonyi sütiket is pl. teljes kiőrlésű lisztből gyártottam le), bár mérlegen már jó régen nem álltam, a ruháimból tudom, hogy a korábban leadott kilóim ez idő alatt sem jöttek vissza.
Tervek
Hatalmas tervekkel vetem bele magam az elkövetkező időszakba. A táplálkozásomat továbbra is hasonlóképpen szeretném folytatni, sőt beszereztem egy olyan szakácskönyvet is, amelyben cukor és fehérliszt nélküli receptek vannak (bár a fehérlisztet már eddig is hanyagoltuk, a cukorral azért még van mit tenni). Mivel most is megiszom egy nap legalább két liter folyadékot (ami kizárólag víz és ízesítetlen tea), azt hiszem ezzel nincs sok teendőm, max. nyáron emelni majd az adagot. 🙂
A sportolás terén pedig alig várom, hogy újra belevethessem magam a pilatesbe, felpattanhassak a bringámra. Az idei lesz a harmadik olyan év, amikor a férjemmel elindulunk egy országúti kerékpár versenyen (62 km). Tavaly és tavalyelőtt nem foglalkoztam túl sokat a rákészüléssel, gyakorlatilag a kanapéról pattantam fel a bringára. Mit is mondhatnék, meg is lett az eredménye. A verseny közben többször meg akartam halni, elátkoztam a pillanatot, amikor nekem az eszembe jutott, hogy én itt indulni akarok. (Tudom, most többen azt gondoljátok, hogy 62 km? Mi az nekem, én is simán letekerem… Próbáljátok ki versenytempóban…:-) ) Többször eljátszottam a gondolattal, hogy én most itt eldobom a biciklit és valaki jöjjön értem és vigyen vissza a versenyközpontba.
Terveim szerint idén ez nem így lesz. Már februárban megkezdem a felkészülést, felhúzom a nyúlcipőt is (hiszen futni is elkezdek, bár az nem tartozik éppen a kedvenceim közé, de szükség van az állóképességre). Sok-sok tervem van, nagyon várom az elkövetkezendő időszakot.
A strandszezonra olyan alakot szeretnék, amivel végre elégedett vagyok és minden feszélyezés nélkül vonulok végig fürdőruciban a parton. Az biztos, hogy nem lesz olyan radiátor hasam, mint tinikorom nagy kedvencének Peter Andrénak, de valljuk be, az nekem nem is állna jól. 🙂
Peter André és az ő radiátor hasa (forrás: pinterest)
Pozitív vagyok. A folytatással és a részletekkel hamarosan érkezem.
Ha tetszett az írás, iratkozz fel a blogkövetésre, vagy látogass el a facebook oldalamra is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: