Összesen 12 napon keresztül vágtam a centit az inszeminációt követően, hogy mikor lehet végre tesztet csinálni, ami esetleg mutathat már valami eredményt is. Bár igazából nem volt rá szükség, mert a menstruációm a 12. napon tűpontosan megérkezett (sőt…), így szegényebb lettem egy álommal, hogy bizony nekünk ez elsőre sikerülni fog.
De haladjunk inkább kronológiai sorrendben.
Amikor megtörtént az inszemináció, az orvosom már akkor is nagyon tisztességesen elmondta, hogy kb. 20-25 % a sikerráta, akkora mint egy normális szeretkezésé. Én napokig nem is éreztem semmit (fizikailag), de azért a szívem mélyén, a legnagyobb titokban eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha sikerülne? Különlegesnek éreztem magam, hogy hordozgatok egy kis titkot magamban, hogy nekem bizony inszeminációm volt és ezt pár emberen (és rajtatok) kívül nem tudja senki. 🙂
Aztán pár nappal később tüneteket kezdtem produkálni, először hirtelen jött hányinger kerülgetett (nekem szinte soha nincs hányingerem, ezért gyanús volt), furán reagáltam bizonyos ételek illatára, majd szurkálni kezdett a bal oldalam (ahol a peteérésem is volt), hangulatingadozásaim lettek.
Amikor ennek otthon hangot is adtam, a férjem egyből lecsapott a témára és mondta, hogy szerinte biztosan sikerrel jártunk. Voltak fenntartásaim az „ötlettel” kapcsolatban, de jó érzés volt nekem is egyre inkább beleringatni magam a sikeresség érzésébe. Tervezgetni kezdtünk, hogy megyünk majd nyáron nyaralni, milyen nevek tetszenek nekünk, stb. Örültünk.
(kép: femcafe)
Aztán a második héten megkezdődött a „megakarjönni” érzés. És mivel a google mindenkinek jó barátja, utána olvastam én is, hogy is van ez. Szinte az összes cikkben elsők között emelték ki, hogy a terhesség korai tünetei közé tartozik a „mindjárt meg fog jönni” életérzés (meg értelemszerűen a közelgő menstruációt is jelentheti), így megint úgy voltam vele, hogy akkor biztos ezt jelenti.
Azért hallottam én a távolból nőgyógyászom hangját (20-25%), de olyan jó volt hinni a csodában. Persze, ahogy napról napra egyre jobban fájt a hasam, kezdtem egyre inkább azt gondolni, hogy tényleg meg fog jönni. És kezdtem elveszteni a hitem a sikerességben. Feladtam.
Aztán megint megzavart a barna, pecsételős vérzés (ami a szakkönyvek és a google szerint) a beágyazódást (is) jelezheti. (Meg szintén a közelgő menstruációt, amivel viszont én azért voltam zavarban, mert nekem sosem szokott ilyen lenni előtte). Megint elkezdtem reménykedni.
Teljes kettősség.
Elvégeztem egy tesztet, ami a dobozon azzal árulta magát, hogy már 6 nappal a várható menstruáció előtt kimutatja a terhességet. A teszt egyértelműen negatív lett, majd rá két napra meg is jött (ahogy egy kolleganőm mondta bájosan korábban „ömlött, mint a Niagara”).
(kép: pixabay)
Az a pár nap egyértelműen az önsajnálat jegyében telt. Volt sírás, fűszerezve egy kis kibírhatatlan, kötekedő viselkedéssel, hangulatingadozással.
És jöttek a kérdések:
Hogy másoknak miért sikerül és nekem meg miért nem? Miért látok az utcán mindenhol terhes nőket? Miért kell ennyit várni? Hogy mi lesz, ha többször sem sikerül, és közben romlani fog a TSH eredményem (ami most pont jó állapotban van)? Miért, miért, miért?
Sajnáltam magam, a férjemet, magunkat, megvolt a világvége hangulat, hagyjon engem mindenki békén. Miért is sikerült volna? Ezeket a tüneteket csak bebeszéltem magamnak?
Lőttek a (korábban már sokszor gyakorolt) pozitív hozzáállásomnak. Akkor és ott semmi sem volt pozitív.
Sajnáltam magam nagyon. Bár a férjem meglepett azzal, hogy pár nappal később azt mondta, hogy büszke rám, hogy milyen jól átvészeltem ezt az egészet. (Hát örülök, ha ő így látja).
Pár nap letargia után megráztam magam, kértem időpontot a következő petesejt érést vizsgáló ultrahangra, mert ugye az életünk megy tovább. Ez egy kis harc volt, amit elvesztettünk, de a csatát (így vagy úgy), mi fogjunk megnyerni.
Ha tetszett a bejegyzés és szívesen olvasnál még, iratkozz fel a blogkövetésre, valamint gyere és látogass el a facebook oldalamra.
(kép: twinkieminions.com)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: