A múlt héten eljött az idő amikor újra jegyet válthattam a következő ultrahangra, hogy megnézzük mekkora is az a pete, amit inszeminálni lehetne. Hát kérem, akkor ért az első sokkhatás. Ugyanis a 11. napon is csak 11 mm volt. Ez édeskevés az inszeminációhoz. Az ultrahangos doki meg is mondta – nem túl kedves stílusban -, hogy ebben a hónapban bizony nem lesz itt semmi, amit meg lehetne termékenyíteni.
Egy kicsit összeomlottam, mind a stílustól, mind az érzéstől, hogy bizony a petefészkem most sztrájkol és ő nem akar ebben a hónapban gyereket. Aztán logikus gondolkodással próbáltam abban keresni a mostani sikertelenség okát, hogy múlt havi után, újfent a baloldaliban van az érés (pedig a nagykönyv szerint jobb oldalon kéne, hogy legyen) és ezt már nem bírta a petefészkem, ezért tiltakozik a kisméretű petével az újabb munka ellen.
A nőgyógyászom nem volt ennyire borúlátó, azt mondta, hogy két nappal később nézzünk rá újra, hátha csak későn érik. Két nappal később 14 mm volt (a 13. napon), ami még szintén elég karcsú eredmény. Megint az volt a javaslat, hogy várjunk még egy kicsit, várjuk meg a hétvégét és hétfő reggel próbáljuk meg újra.
(kép: pixabay)
Szóval eljött a szép hétfő reggel, több, mint egy órás várakozással az uh-n (szerintem a kórház összes terhes nőjét beengedték előttem), mire végre bejutottam. A vizsgálat alatt először is leszidott a orvos, hogy miért teli hólyaggal érkeztem. Kérem szépen azért, mert már több, mint egy órája itt ülök és nem mertem elmenni a wc-re, mert számomra teljesen érhetetlen módon össze-vissza hívják be az embereket. Majd közölte a doki, hogy itt bizony már nincs egyáltalán petesejt, amit meg lehetne termékenyíteni, valószínűleg az előző napokban megtörtént az ovuláció. Hát ez aztán igazán remek… (Sőt, az uh-s doki valami egészen fantasztikus felfedezést tett, miszerint a 13. nap és a 17. nap között történt valamikor az ovuláció… Hát nem mondja??)
Már nem omlottam össze (annyira), valahogy már az első uh után sejtettem, hogy ebben a hónapban ez lesz a sorsom. Így csak rezignáltan felhívtam a nőgyógyászt, aki mondta, hogy ha ez így van, akkor ne sajnáljam, mert egy ilyen kisméretű petesejtet nem lehetett volna úgysem megtermékenyíteni, ha pedig valahogy mégis, akkor nem fejlődött volna rendesen és ez később csak nagyobb gondot okozott volna. Mindenesetre a következő ciklust megtámogatjuk egy kis hormonnal, hogy elejét vegyük a petefészkeim további sztrájkjának.
Köszönöm, hogy elolvastad. Ha tetszett a bejegyzés és nem akarsz az újakról sem lemaradni, iratkozz fel a blogkövetésre, valamint megtalálsz a facebook-on is.
(kép: twinkieminions.com)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: