A meddőség mögött

Fogadjátok szeretettel az Allianz (www.allianz.hu) blogversenyére íródott bejegyzésemet:

Pár éve olvastam, hogy jót tesz az ember lelkének, ha kiírja magából az érzéseit, gondolatait. Nevezhetjük akár terápiának is. Üdvözöllek Benneteket az én terápiámon.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, hiszen annyi mondanivalóm lenne… Gondolkodtam azon, milyen címet adhatnék ennek a bejegyzésnek… “Ha nem jön a gyerek…”, “Mihez kezdjünk az érzéseinkkel a meddőség esetén…”

És ez az alternatív cím már magában is foglalja a témát… Meddőség… (vagy ahogy a nőgyógyászom mondja nagyon kedvesen: teherbeesési nehézségek).

Elindultunk egy úton

A férjem szerint mi nem vagyunk meddő pár. Orvosilag azok a párok számítanak meddőnek, akik egy év rendszeres szexuális élet mellett sem jártak sikerrel a fogantatás terén. (Ez a probléma ma Magyarországon minden 5. párt érint). Nos, nálunk is ez a helyzet. Mivel mi lassan már a harmadik évünkbe lépünk, ezért ellent kell, hogy mondjak a férjemnek. Mi meddők vagyunk.

(kép: stylemagazin.hu)

Ahhoz, hogy a problémának alaposan utána tudjon járni az orvostársadalom, elég sok vizsgálaton kell átesni mindkét félnek (de leginkább a nőnek). Az orvosi protokoll általában minden rendelőben ugyanaz, ismerősök elmondásából ítélve nincs sok eltérés a vizsgálatok sorrendje között, ami nagyban különbözik, az leginkább a dokik hozzáállása. Nekem szerencsére egy nagyon jó fej nőgyógyászom van, aki mindamellett, hogy baromi alapos, mindig mosolyog és mindig van egy-két kedves szava hozzám, úgyhogy – mondhatni – boldogan válok meg a fizetésem egy részétől, amikor tőle távozom…

Szóval az orvosi protokollban az alap nőgyógyászati vizsgálatok (rákszűrés, ultrahang, stb.) után jönnek a ciklus különböző napjain történő vérvételek, a peteérés ultrahangos vizsgálata, a férfi andrológiai vizsgálata. Ha ezek a leletek rendben vannak, akkor következnek újabb vérvételek, mellyel megnézik az inzulin rezisztenciát, a kromoszóma-egyezőséget, valamint a trombózis és autoimmun betegségekre való hajlamot. Mindezeken túl pedig a petevezeték átjárhatóságát is.

Ha minden megvan, visszasétálsz a nőgyógyászhoz, aki széttárja a karját és azt mondja, hogy én ezt nem értem… Esetleg felveti, hogy be kellene kukkantani a hasba – ejteni három apró, potom egy-egy centis vágást a hasfalon – és laparoszkópos eljárással megnézni, hogy nincs-e a háttérben rejtett endometriózis. (Amely felvetésre minden épeszű nő visszakézből azt reagálja, hogy neeeem, nem lesz itt semmilyen kukkantgatás, meg vagdosás Doktor Úr kérem.)

Családi budget

 Amikor meddőségről beszélünk, az orvosi tényezők mellett szót kell ejtenünk annak a pénzügyi vetületéről is. Mert – véleményem szerint – ez az egyik alappillére annak, hogy a dolgoknak alaposan utána tudjunk járni. Természetesen én itt most a saját tapasztalataimat írom le, de úgy gondolom, hogy ha az ember erre az útra lépett (hogy kivizsgáltatja, hogy mi áll a háttérben) és nem akar minden egyes orvosi vizsgálatra hónapokat várni, akkor bizony előbb-utóbb fel fogja keresni a magánrendeléseket. Amik viszont egy idő után elég súlyosan meg fogják terhelni a családi költségvetést. Nyilván attól is függ mindez, hogy az ember mennyi vizsgálatot végez magánúton, illetve hol végezteti el azokat.

(kép: origo.hu)

Kezdetben én is lelkesen írtam a költségeket, hogy mennyi ment el a fent említett vizsgálatokra, a különböző vitaminokra, gyógyfüvekre, a talpreflexológiára és még ki tudja mire. Külön táblázatot vezettem a „lelki fejlődésbe” vetett összegekről, azaz a pszichológusról, a jógáról, a theta healingről, mindazon dolgokról, amiről bárhol is azt olvastam, hogy XY-nak ez használt. Mert hiszek abban, hogy meddőség esetén nemcsak az ember testét, hanem a lelkét is komoly vizsgálatoknak kell alávetni. Főleg az olyan esetekben, mint a mienk, amikor nincs kimutatható szervi probléma.

Aztán, amikor ez a szám már túllépte a bűvös ötszázezer forintot, akkor felhagytam a költségek írogatásával. És a teljesség kedvéért azt meg kell említenem, hogy az eddig lezajlott három (sikertelen) inszeminációt a nőgyógyászom kórházában végezték el (TB alapon, „csak” a gyógyszereket és az injekciót kellett kifizetni), valamint a lombik program várható költségeit most nem is említem.

 Mindeközben érzek

Amikor az ember már benne van a reprodukciós folyamatban, fájdalmasan rosszul érinti, hogy minden hónapban szembesülnie kell azzal, hogy “megjött”. Megint. Ami 12-13 évesen felért egy szenzációval, hiszen „nagylány lettem”. Huszonpár évesen „huh, de jó, hogy megjött, már kezdtem izgulni…”. Az most… „Eltelt egy újabb hónap anélkül, hogy sikeresek lettünk volna.” Hol jobban fogadom, hol rosszabbul.

Rossz érzés látni a másik arcán a szomorúságot, amikor az elvégzett terhességi teszten csak nem akar megjelenni az a két csík. Rossz érzés, amikor azt mondja, hogy “nem baj, legalább még egy kicsit kettesben leszünk”, holott tudom, hogy nagyon vágyik már egy közös babára és csak engem akar vigasztalni azzal, amit mond.

Amikor fél év próbálkozás után még mindig sikertelenek voltunk, akkor megbeszéltük, hogy talán nem is baj, mert vannak még terveink és Ő érzi, hogy ezeket még kettesben szeretnénk megcsinálni. De azért a szívünk mélyén ott van a gondolat. Mikor, mikor, mikor??? Megelőzvén az ismerősök, rokonok esküvő utáni szokásos kérdés áradatát, miszerint “Na, és mikor jön már a baba?”, mindenkinek azt mondjuk, hogy még egy kicsit várunk, még nem akarunk. De a szívünk mélyén már nem akarunk várni… Régóta nem akarunk várni…

(kép: pinterest)

Az ismerősök és a rokonok, barátok aktív érdeklődésén túl természetesen ott van a nyomás azoktól is, akiket nem is ismerünk. Ott van mindenhol a folyamatos kérdés és benne a szemrehányás. Hogy miről is beszélek? A demográfiai adatok csökkenése…

Eltűnik a népesség kérem szépen… Itt vagyok én egy egészséges nő, három éve házas és még mindig nincsen gyerekem, holott lehetne már kettő is, de egy mindenképpen. Érzem én a nyomást mindenhonnan és amikor ezzel kapcsolatos híreket olvasok, olyan szívesen elmagyaráznám az illetékesnek, hogy kérem szépen, ez nem teljesen így megy. Hogy akarok én/mi gyereket, de nem sikerül. És ahelyett, hogy az ehhez vezető utat támogatnák (pl. a kevesebb várakozási idővel, a hatékonyabb egészségügyi hozzájárulással), csak még jobban beledöngölik az ember lelkét a földbe. Még inkább azt érzem, hogy nem vagyok teljes értékű ember. Mert teljes értékű csak egy (mit egy, több) gyerekkel lehetek. Szerintük.

Mindezek ellenére éljük az életünket. Mert nem szabad, hogy depresszióba essünk és minden percünket a baba utáni vágyakozás töltse ki. Nem hagyhatom el magamat. Hiszen a férjem anno valamiért belém szeretett. Belém. Abba amilyen vagyok, nem pedig egy depressziós, folyamatosan rosszkedvű nőbe, aki állandóan sír és vagdalkozik. Persze-persze tudom, jóban-rosszban, meg ilyenek. De nem hagyom cserben. Hiszen ő a társam, a párom, a barátom, a mindenem. Nem akarom, hogy visszacseréljen, hát én kérem, nem ilyen lovat (csacsit) akartam… Megvan most a saját életünk, kettesben.

A blogbejegyzés az Allianz blogversenyére íródott (www.allianz.hu) Köszönöm, hogy elolvastátok.