Március 8… Minek is nevezzelek?

Ambivalens érzéseim vannak a mai nappal kapcsolatban. Nem tudom eldönteni, hogy szeressem az ilyenkor körülvevő kitüntetett figyelmet, avagy kérjem ki magamnak és háborodjak fel rajta.

Gyerekkoromban otthon sosem ünnepeltük a nőnapot, mert az én drága apukámnak pont ezen a jeles napon van a neve napja, így kikérte magának a nőnapot, közölte, hogy Zoltán nap van és pont. (Lehet, hogy az én nőiességemben való elnyomásom itt kezdődött meg?) Virágot először „férfitól” ezen a napon az általános iskolában kaptam (valamikor felsőben), amikor is még nem volt tiltott hóvirágot szedni, így az összes lány padján díszelgett reggel egy szép kis csokor.

Teltek-múltak az évek, már nem igazán emlékszem rá, hogy mennyire tartottuk az aktuális pasijaimmal a nőnapot (szerintem nem igazán, különben csak emlékeznék rá. Ha valaki másként gondolja közületek, az kérem, hogy jelezze…) A nőnap megünneplésének hiánya valószínűleg abban is foglaltatott, hogy (a barátnőim nem kis mulatságára) rendre olyan pasikkal hozott össze az élet, akit Zoltának, Zolinak, Zolcsikának, Zolónak, Zotyinak… stb. hívtak, így inkább az ő névnapjukat volt hivatott ünnepelni március 8. (Még, hogy az ember nem olyan párt választ magának, mint az apja…)

(forrás: buzznet.com)

Nem szeretem a kötelezően „tudjukle” ünnepeket. Nem szeretem pl. a valentin napot. Nem szeretem, hogy ilyenkor a pasik úgy gondolják, hogy egy vörös rózsa és egy kis csoki dukál ajándékként, de a legtöbbjüknek máskor eszébe sem jut egy kis meglepetést hazavinni. (Értem én, hogy már az is meglepetés, hogy hazamegy…) Nem szeretem a szilvesztert, amikor ugyanis nem is vagy ember, ha nem valahova partikázni mész az éjszakába.

A nőnapról is hasonlóan gondolkodom, mint a valentinról. Mit látni ilyenkor? Férfiemberek csokor virágokkal mászkálnak a metrón, majd anyu otthon elalél, hogy hjaj, ez a Géza milyen rendes, nem felejtette el… Persze, hogy nem, mert a csapból is ez folyik és a kollegák is ezzel szívatják egymást. De vajon Gézának mikor jutott eszébe spontán hazaállítani egy virágcsokorral? Vagy azt mondani, hogy gyere drágám, ma nem kell vacsit főznöd, étterembe megyünk.

Tudjátok, hogy mi az egyik legnagyobb elismerés nőnapon? Amikor egy nőtársad megdicsér. Amikor azt mondja, hogy de jó a ruhád, de jó a hajad (és látszik, hogy ezt tényleg komolyan gondolja). És mi lenne a másik legnagyobb elismerés nőnapon? Ha nem azt hallanám a férfiak közötti beszélgetésben, hogy vegyél egy szál virágot és le van tudva…

(forrás: pinterest/sarash sketchbook)

Szeretném, ha egy olyan világban élhetnénk, ahol nem az alapján ítélnek meg minket, nőket, hogy szinglik vagyunk-e vagy sem, elváltunk-e vagy sem, hány gyereket szültünk, akarunk-e egyáltalán gyereket, mit főztünk ebédre a hétvégén, teljesítettük-e a női princípiumot.

Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem kell egy állásinterjún kellemetlenül éreznem magam azért, mert nőnek születtem és házas is vagyok, ellenben nincs még gyerekem. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol egy ilyen interjún egyáltalán nem hangzik el az a kérdés, hogy mikor szeretnék gyereket. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol ugyanazért a munkáért ugyanannyit keresnek a nők, mint a férfiak és ahol egy női vezetőről nem azt gondolják, hogy egy karrierista liba.

 Szeretném, ha a férjek nem azért vennének a feleségüknek virágot, mert ő otthon apró kis megjegyzéseket tesz a nőnap közeledtére. Szeretném, ha férfiak nem azért vennének a lányuknak virágot, mert az a gyermek anyja szerint így helyes. Szeretném, ha a nők nem erőszakolnák ki magunknak ezt az ünnepet.

Szeretném, ha akkor ünnepelnénk, ha ezt tényleg komolyan is gondoljuk.

Köszönöm, hogy olvasol. Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, akkor iratkozz fel a blogkövetésre, illetve gyere és látogasd meg a facebook oldalamat is, ahol további érdekességeket találsz.