Rendhagyó poszt ez a mai, hiszen egy kicsit kitekintek a babavárás örömeiből és annak részleteinek megosztásából és inkább arról az emberről írok, akinek ma van a születésnapja és számomra a legfontosabb az életben.
Ő az én Férjem. Igen, így nagybetűvel. A Férjem.
Ő az én életem, a társam, a szeretőm, a barátom, a barátnőm, a kapcsolatom a külvilággal, a józanabbik felem, a racionálisabb énem. Egyszóval a mindenem.
Sokat beszélgettünk már korábban arról, hogy én szóban elég nehezen tudom kifejezni az érzéseimet, és míg ő rendszeresen szebbnél szebb szerelmi vallomásokkal, biztató szavakkal, megerősítéssel lát el engem, addig én egy kicsit alábbmaradok ebben a kommunikációban.
De most, hogy egy ilyen jeles alkalom a mai, úgy gondoltam, hogy „tollat ragadok” és megfogalmazom az érzéseimet abban a formában, ami nekem sokkal jobban megy. Írásban.
Egy irányban… (forrás: saját, felhasználása csak a szerző engedélyével – MeE Projekt)
Elintézhetném annyival, hogy „jaj, de hát úgyis tudod, hogy mit érzek…” Persze, hogy tudja, érzi, benne van minden mozdulatomban, minden tekintetemben, minden rezdülésemben. De azért – valljuk be – jól esik az embernek a pozitív megerősítés.
A múlt héten nyaralni voltunk és több alkalommal lehetőségem nyílt távolról szemlélni őt, ahogy nézi a tengert. Emlékszem, hogy álltam ott a hotel teraszán és azt éreztem, hogy én ezt az embert kimondhatatlanul szeretem. Hogy hálás vagyok a sorsomnak, hogy felé irányított (mennyi véletlennek köszönhető ez), hálás vagyok, hogy egymásra találtunk, hogy az eddig felmerült nehézségek alatt is kitartottunk egymás mellett, hálás vagyok, hogy ő (lesz) a gyermekeim édesapja.
Keresve sem találhatnék magam mellé jobb embert. Pedig annyi mindenben különbözünk egymástól. Annyi mindenről másképp gondolkodunk. Annyira más behatások értek minket korábban. Annyira más körülmények között nőttünk fel. És mégis… Vagy talán éppen ezért?
Soha nem éreztem még így senki iránt sem. Esténként alig várom, hogy hazaérkezzen, hogy végre együtt legyünk, hogy megöleljem, hogy lássam, hogy beszélgessünk. Ha bármi történik velem napközben az az első, hogy nyúlok a telefonom után, hogy megoszthassam vele (és eközben halljam a hangját is). Számomra ő az igazi Férfi, akinél a mai napig megdobban a szívem, amikor inget húz magára. Büszkén feszítek mellette az utcán, hiszen egy nagyon jó pasival van dolgom…
Árnyékkép (forrás: saját, felhasználása csak a szerző engedélyével – MeE Projekt)
Szóval álltam ott a teraszon, néztem őt és azt éreztem, hogy a szívem megtelik hálával. Hálás vagyok az elmúlt 6 évért, amit együtt töltöttük. Hálás vagyok, hogy vele együtt csinálhattam a meddőségi kezeléseket, az inszeminációkat és a lombik programot. Hálás vagyok, hogy támogattuk egymást ezalatt az időszak alatt, mert azért lássuk be, nemcsak nekem volt szükségem az ő segítségére. Sokáig iszonyatosan bántott a tudat, hogy nem adhatom meg neki azt, amire (talán) a legjobban vágyik. Hogy apa legyen. Újra. Mellettem.
Hogy miért szeretem? Mert ő a legjobb. Fantasztikus humora van, iszonyatosan sokat röhögünk együtt, érzelmes, érzékeny, megértő, önzetlen, segítőkész és még annyi, de annyi mindent felsorolhatnék. Nagyon jó pasi, jóképű, izmos, férfias, magas, biztonságban érzem magam, amikor az erős karjaival átölel.
Hálás vagyok, hogy most együtt készülünk életünk eddigi legnagyobb kalandjára. Hálás vagyok, hogy alig várja, hogy megszülessenek a babák. Hálás vagyok, hogy a gyerekek születésével majd egy új oldaláról is megismerhetem. Hálás vagyok, hogy az életem része és hálás vagyok, hogy én is az övé lehetek.
Boldog születésnapot Édesem!
Köszönöm, hogy olvasol. Ha tetszett a bejegyzés és nem akarsz lemaradni a következőről sem, iratkozz fel a blogkövetésre, illetve gyere és látogass el a facebook oldalamra is, ahol további érdekességeket is találhatsz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: