A terhességem előtt azt gondoltam, hogyha végre sikerül a várva várt gyermekáldás, akkor bizony én leszek a legboldogabb ember a világon. Hiszen már több, mint 3 éve vártunk a két csíkos tesztre, jártunk egy csomó orvosi vizsgálaton, vérvételen és idegileg, lelkileg és nem utolsó sorban anyagilag is elég megterhelő időszak volt ez számunkra. Azt gondoltam, ha majd terhes leszek, nekem biztos nem lesznek negatív gondolataim, nem fogok bánkódni semmin, nem leszek szomorú, csupa rózsaszín felhő lesz minden, hiszen erre vártam már olyan régóta. Aztán be kellett látnom, hogy ez mégsem így működik.
Maximalistaként számomra az egyik legnagyobb kihívást az jelentette (és jelenti egyébként a mai napig is), hogy elfogadjam, már koránt sem bírok/tudok annyi dolgot megtenni, mint korábban (fizikailag értem, a fáradtság miatt). Kezdetben ezt betudtam az első trimeszteri hormonváltozásoknak, de a második trimeszterbe lépve azt vártam, hogy ez majd olyan gombnyomásszerűen elmúlik. Aztán nem múlt el. Volt, hogy sírtam a földön ülve a fáradtságtól, sírtam azért, mert ezt vagy azt a dolgot (amit egyébként elterveztem) aznap sem sikerült megcsinálom. Iszonyat nehezen ment és megy ma is annak az elfogadása, hogy nekem most a pihenés a legfontosabb. Kismilliószor lejátszódott már köztünk a férjemmel az a párbeszéd, miszerint, én panaszkodom, hogy már megint nem csináltam semmit (és közben sírok), ő pedig vigasztal azzal, hogy de igen, mert két gyereket nevelgetek, hordok magamban, tehát sokkal nagyobb munkát végzek, mint bárki más a környezetünkben.
A régi és új életem olvasmányai nagyon jól megférnek egymás mellett (forrás: saját, felhasználása csak a szerző engedélyével, MeE Projekt)
Bevallom, nagyon sokáig tartott annak is az elfogadása, hogy ikreik lesznek. A lombik miatt, mi már az első pillanatoktól tudtuk, hogy ketten vannak és a kezdeti örömmámort viszonylag hamar felváltotta a pánik, hogy mi lesz most? Hogy fogunk majd élni egyszerre két gyerekkel? Hogy fogjuk majd bírni anyagilag? Mi lesz a kapcsolatunkkal, az esti beszélgetésekkel? Egyáltalán mi lesz velem, velünk? Ezentúl már csak a pelenkák, etetések, altatások körfogásában fogunk élni? Én is olyan anyuka leszek, aki este a férjének másról sem tud beszélni, mint hogy ma mennyit „büfiztünk”, „aludtunk”, „kakiltunk”? (Engem teljesen megrémiszt, amikor olyanokat olvasok fórumokon, hogy „ma lettünk két hónaposak”, „ma kóstoltuk meg először az almát”, „kinőttük a hálózsákot”, stb.)
Félelemmel töltött el a terhesség különböző heteinek elérése is. Mindig voltak olyan mérföldkövek, amikről olvastam: nem volt szívhang a 10. héten, elvetélt a 14. héten, elveszítette a babát a 18., 21. vagy a 23. héten, stb. Rettegtem ezektől az időszakoktól, ugyanakkor az a furcsa, hogy a szívem mélyén folyamatosan azt éreztem, hogy nálunk ilyesmi nem fog előfordulni. Most van egy kis nyugalmam, igazából a következő dátum már a 38. hét. A dokim azt mondta, hogy ha odáig eljutunk, az már nagyon remek, akkor megindítják a szülést. Úgyhogy én már hónapokkal ezelőtt kinéztem egy megfelelő dátumot a 38. héten. A férjem is és én is gyakran elmondjuk nekik, hogy várják meg ezt a bizonyos január végi napot, addig nagyon jó helyük van odabent.
Nehezen engedem el a régi életemet, sőt azt gondolom, hogy bizonyos értelemben szükség van arra, hogy azt megtartsam magamnak. Mert a régi életem én vagyok. Az érzéseim, a gondolataim, a vágyaim, mind-mind hozzátartoznak, ahhoz, aki most vagyok. Nyilván változni fogok majd az anyasággal, az azzal járó felelősséggel, de dolgozom rajta, hogy a régi és az új életem egymáshoz idomuljon és békében megférjen egymás mellett.
És hogy mi megy még szintén nehezen? A testem elfogadása. Sosem voltam egy nagydarab, most is leginkább csak a hasam látszódik, ezért elég rosszul veszem az olyan megjegyzéseket, hogy „úgyis még csak most fogsz majd meghízni”. Nem értem, hogy az embereknek miért kell állandóan kárálni? Miért gondolja azt, hogy ha ő felszedett 20-25 kilót a terhessége alatt, akkor az a normális? Ez egyáltalán nem normális, még ikrek esetében sem. Miért jó az, ha valaki így belegyalogol másnak a lelkébe? Miért kellene nekem most 2-3 ember helyett ennem? Így is nehezen fogadom el, hogy már nem tudok úgy kipattanni az ágyból, mint régen, vagy, hogy már nem tudom olyan egyszerűen bekötni a cipőmet. A babák teljesen rendben vannak, a koruknak megfelelő a súlyuk. Attól, hogy én nem eszem éjt nappallá téve szalonnát fagyival és kenyeret csokival, a gyerekek teljesen normálisan fejlődnek. És nem, nem vagyok álszent, nálam is el szokott fogyni egy-egy szelet süti, vagy palacsinta, vagy egyéb finomság, de attól még nem szeretném rosszul érezni magam attól, hogy én alapvetően odafigyelek arra, hogy mivel táplálkozom.
Az én hat hónapos hasam (forrás: saját, fotó: Fehér Tamás. Felhasználása csak a szerző engedélyével).
Emberek, kérlek, figyeljetek oda a kismamákra. Ez nem az a lelkiállapot, amikor ilyen „jó tanácsokkal” kellene minket bombázni. A magad frusztráltságát ne rajtunk éld ki. Beszélgess inkább velünk. Legyen egy jó szavad. Kérdezd meg inkább, hogy vagyok…
Köszönöm, hogy olvasol. Ha folyamatosan szeretnél értesülni az új bejegyzésekről, iratkozz fel a blogkövetésre, illetve gyere és látogass el a facebook oldalamra is, ahol további érdekességeket is találsz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: