Várandósnapló 5. – Újra a kórházban

Nem is olyan régen írtam Nektek arról, hogy a terhességem 25. hetében kórházba kerültem, méhnyak megrövidüléssel, illetve enyhe tölcséresedéssel (belső méhszájnyílás). Akkor ez nem kis riadalmat okozott nekünk, de pár nap megfigyelés után végül úgy engedtek haza, hogy otthon pihenjek sokat.

Azt hiszem, ezt az instrukciót nem teljesen sikerült betartanom (vagy legalábbis eltérő fogalmaink vannak a „sokról”), mert tény, ami tény, hogy egy kicsit lazítottam a korábbi hajtós tempón, de azért így is mindennap legalább fél napig a várost jártam különböző ügyeket intézve. Gondolhatjátok, hogy meg is lett a böjtje, mert a múlt héten csütörtökön a dokimnál a szokásos kontrollon járva további méhnyak rövidülést tapasztalt és azonnali „hospitalizációt” írt elő számomra. Megint.

Megbeszéltük, hogy a kórházban újbóli hüvelyi kenet levételére nem lesz szükség, mert két héttel korábban levették (negatív eredménnyel), de a doktornő, aki csinálta, nem volt éppen emberséges, napokig tartó vérzést okozott utána. Ami nem túl jó, mert így viszont sokkal jobban el lehet kapni különböző fertőzéseket.

Este, amikor jelentkeztünk az ügyeleten (másfél óra várakozás után foglalkoztak is velem), a doki első mondata az volt, hogy akkor feküdjek fel az ágyra és leveszi a kenetet. Mondtam, hogy köszönöm, de nem, mert a saját orvosommal megbeszéltem, hogy erre most nincs szükség a múltkori miatt. Közölte, hogy ez a protokoll itt, mondtam, hogy rendben, de akkor sem szeretném a már említettek miatt. A papíromra simán rávezette, hogy megtagadtam a vizsgálatot. Mindezt úgy, hogy az előttem lévő nő vére még le sem lett takarítva a vizsgáló ágyról, hanem rádobott egy köteg papírtörlőt és közölte, hogy úgy feküdjek fel rá. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hittem volna…

(forrás: házipatika. com)

Másnap reggel az osztályos vizitet végző orvos megint jött a kenet levétellel, elmondtam neki ugyanazt, vagyis mondtam volna, de a szavamba vágott, hogy „Ja, maga az, aki tegnap megtagadta a vizsgálatot?!” És már mentek is tovább, hogy akkor majd egyeztessek a saját dokimmal (mellesleg a saját dokim is ott dolgozik a kórházban, tehát nem csak egy úgy lakcím szerint odaesett valaki voltam, aki egy tök idegen dokira hivatkozik). Az egészben az volt a legszebb, hogy a vizit után még bejött a főnővér és kioktatott, hogy én mennyire udvariatlan voltam az orvosokkal, mert itt a protokoll része ez a vizsgálat és nagyon rosszul esett nekik, hogy én ellentmondtam és ilyet nem illik csinálni, mert az orvos igenis tudja, hogy mi a jó nekem. Hát én kérek elnézést, hogy az ingerült és kétségbeesett pszichés állapotomban éppen nem az orvosok lelki világával voltam elfoglalva.

Végigbőgtem a fél délelőttöt, aztán jött egy nagyon kedves nővér, aki megvigasztalt, mondta, hogy beszéltek a saját dokimmal és ő elmagyarázta, hogy miért nincsen szükség a kenet levételre, csak sajnos az információ a tegnapi ügyeletes dokihoz nem jutott el. Aztán elküldött egy ultrahangra, hogy leellenőrizzék még egyszer a méhnyak hosszát, a méhszáj nyílását, illetve megnézzék a babák fejlődését. A babákkal minden rendben volt, a terhesség 27. hetének utolsó napján 980 és 920 grammosak. A méhnyak valóban meg volt rövidülve, ezúttal 19 mm-re úgyhogy döntöttek egy méhszájzáró gyűrű (Arabin gyűrű) felhelyezése mellett. Ez egy szilikon gyűrű, aminek az a funkciója, hogy a méhszájra cuppantva elvezeti a babák súlya által okozott terhet a keresztcsontra és a méh többi részére, ezáltal (ha jól van felhelyezve) megakadályozza a méhszáj további nyílását és elvileg a terhesség végéig el tudja látni ezt a feladatot. Magyarországon állítólag még nem annyira elterjedt ez a módszer, külföldön viszont nagyon sokat használják és nagyon jó eredményeket érnek el vele.

(forrás: kisbabanaplo.hu)

A kórházban végül is három egész napot töltöttem bent, de azon kívül, hogy pénteken megkaptam ezt a gyűrűt, semmi sem történt. Persze figyelni kellett, hogy nem okoz-e irritációt, vérzést, görcsöket, nem veti-e ki a szervezet, de lekopogom egyelőre semmi problémát nem okozott nekem és ha ez kell ahhoz, hogy a babák a megfelelő időig a helyükön maradjanak, akkor legyen.

Hétfőn végül hazaengedtek, a már megszokott instrukcióval (sok pihenés és kímélő életmód), aminek ezúttal tényleg eleget teszek mindannyiunk érdekében.

A kórházi napok egyébként leginkább a lelkivilágomat viselték meg, de erről hamarosan egy külön bejegyzésben mesélek Nektek.

Köszönöm, hogy olvasol és megköszönöm a megosztásokat is. Ha tetszett a bejegyzés és szívesen olvasnád a többit is, iratkozz fel a blogkövetésre, illetve gyere és látogass el a facebook oldalamra is, ahol további érdekességeket is találhatsz.