Korábbi bejegyzéseimben írtam arról, hogy az elmúlt pár hétben kétszer is voltam kórházban (ezeket itt és itt olvashatjátok), azonban azt nem igazán fejtettem ki, hogy miért is viselt meg engem lelkileg a kórházi „vendégszeretet” pár napja.
Már maga a tudat, hogy a kórházban el kell töltenem egy pár napot jeges borzongással futott végig a gerincemen. Nem bírom a kórházi atmoszférát, mindig félelemmel tölt el már a gondolata is. Szeretem a magam körül kialakult és megszokott dolgokat. Első alkalommal úgy mentünk be az ügyeletre, hogy onnan már nem engedtek haza, így a férjemnek kellett hazamenni és a távsegítségemmel egy kórházi pakkot összeállítani a részemre, ami az én kontrollmániás énemnek nem esett valami jól (pedig nem hiányzott belőle semmi). Második alkalommal már fel tudtam készülni a kórházi tartózkodásra, így magam állítottam össze a csomagot, de teljesen olyan volt az érzésem, mintha valami bizarr wellnessbe készülnék.
(forrás: Lídia Steiner Illustration)
A terhespathológia osztályon (ahol elszállásoltak) találkoztam különböző szülés előtt álló anyukákkal, hallottam történeteket. Beszélgettünk ki, miért van bent, hányadik hétben van, kisfiú lesz-e a gyermek, avagy kislány, stb. Láttam kiborulásokat, amikor nők a társalgóban a férjüknek sírtak, hogy elegük van már az ittlétből, a terhességből, nem bírják tovább, haza akarnak menni. Az ember ilyenkor tapintatosan félrenéz, úgy csinál, mint, aki nem hall semmit és próbál nem belegondolni, hogy ő is kerülhet abba a helyzetbe, hogy nem napokat, hanem heteket kell bent töltenie. Számomra mindig lehangoló volt a tudat, amikor hallottam, hogy mindenki már a harminc x. hetében jár, szemben velem, aki először a 25., majd a 27. héten volt a kórházban. Bevallom irigykedtem, amikor hallgattam őket. Azt éreztem, hogy szeretnék már én is ott tartani a terhességemben, szeretnék már kevésbé aggódni azon, hogy koraszülöttek lesznek-e a babák, vagy nem. Irigykedtem azon, amikor már a második szobatársamat vitték el szülni, mert eljött az ideje.
Nem tett jót a lelkivilágomnak az sem, hogy éppen akkor volt a koraszülöttek világnapja, amikor másodjára bent voltam és a neten, a facebookon különböző írások, cikkek, blogbejegyzések jelentek meg olyan anyukákról, akik a 25., 27., 28. héten hozták világra a babájukat, akik közül sajnos volt olyan, aki nem élte ezt túl. Emlékszem, ültem a kórházi ágyon, olvastam ezeket a történeteket és bőgtem a szoba magányában. Én is ott tartottam éppen azon a terhességi héten, amiről a bejegyzés szólt. És igen, elképzeltem. Elképzeltem, hogy mi lenne, ha velünk történne meg mindez. Menthetetlenül folytak a könnyeim és abban a helyzetben egyáltalán nem láttam pozitívan a világot. És ha én szenvedek, azt a babák is megérzik odabent. A kórházi létben érezhetően kevesebbet mozognak, mintha vigyázzban állnának sokszor, mert érzik, hogy anyának most nem jó.
Állandó betegségtudat alakult ki bennem, folyamatosan azt vártam, hogy valami történni fog. Hiszen mindenre azt mondták, hogy ennek, meg ennek a beavatkozásnak, ez meg az lehet a mellékhatása, ergo állandóan azt figyeltem, nem fáj-e valami, nem érzékeny-e, nem vérzik-e, nem görcsöl-e stb. Folyamatos stresszt okozott számomra a reggeli és esti vizit, valamint a szívhang hallgatás is. Mint kiderült az én babáim egyáltalán nem bírják ezt a CTG szerkezetet, volt olyan alkalom, amikor konkrétan 20 percig feküdtem ott az ágyon, mire végre sikerült megtalálni M. szívhangját. Már ketten- hárman álltak fölöttem, egy egész tubus ultrahangos gélt rányomtak a hasamra és még mindig semmi. Közben a gyerek érezhetően mocorgott, rugdosott, tisztára, mint aki valami bújócskát játszott és „úgysem találtok meg” felkiáltással kikészített mindenkit, de leginkább engem.
Minden, amin most keresztülmész felkészít arra, hogy megkapd, amire vágysz. (forrás: saját, felhasználása csak a szerző engedélyével – MeE Projekt)
A kórházi lét sokadik negatívuma számomra, hogy én nem szeretek a férjem nélkül lenni. Márpedig befekvésbe az ember nem a párjával megy. Nem szeretek nélküle aludni (főleg nem olyan szobatársak között, akik kevésbé toleránsak azzal, hogyha más is van a szobában és simán nekiállnak reggel 6-kor telefonálni), nem szeretek nélküle döntéseket hozni a gyerekek ügyében. Nehezen viselem, hogy pont ezekben a kritikus pillanatokban keveset tudunk találkozni (mivel nyilván dolgozik).
A kórházban olyan negatív érzések járják át a lelkem, miszerint arra sem vagyok képes, hogy a babákat normálisan, minden komplikációtól mentesen kihordjam. Önmagamat hibáztatom, hogy biztos azért kerültünk ide, mert én nem csináltam jól valamit, én vagyok alkalmatlan erre a „feladatra”. Ha már most nem vagyok jó anyjuk, akkor mi lesz még itt később? Biztos ez az ára annak, hogy elsőre sikerült a lombik és a terhességem első 24-25 hete gyakorlatilag könnyű és problémamentes volt. Kész rémálom az egész.
“Ne csak azt nézd, hogy milyen messze vagy még, hanem azt, ahova már elértél.” (Müller Péter)
A naptáram a már “teljesített” napokkal (forrás: saját, felhasználása csak a szerző engedélyével – MeE Projekt)
Amióta itthon vagyok, azt érzem, hogy sokkal jobban meg tudom valósítani a pihenést, mint a kórházban. Itthon, a saját környezetemben, a saját dolgaim között. Azt gondolom, hogy bent sem tudnék ennél többet tenni magamért/magunkért. Van egy naptáram, amiben az első kórházi tartózkodás óta kihúzom az eltelt napokat, így jelölve, hogy éppen a terhesség hányadik napján vagyok túl. Minden reggel boldogan húzom át az előző napot, hiszen a dokik is megmondták, hogy a babáknak minden egyes nap, amit a pocakban töltenek el egy ajándék, segíti a fejlődésüket. Azon vagyok, hogy még a lehető legtöbb időt tudják bent eltölteni és semmiképpen se kelljen megismerkedniük idő előtt a nagyvilággal. A naptár ezen kívül tartalmaz egy pár találó idézetet is, amelyek a mostani helyzetben különösen jól jönnek nekem.
Köszönöm, hogy olvasol és azt is köszönöm, ha megosztod ezt a bejegyzést. Ha nem akarsz lemaradni a továbbiakról sem, iratkozz fel a blogkövetésre, illetve gyere és látogass el a facebook oldalamra is, ahol további érdekességeket is találhatsz. Újdonságként most már az Instagram-on is követhető vagyok, gyere és találkozzunk ott is (morningglory_waitingfor).
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: