Egészen pontosan 3 hete és 2 napja történt. Épp aznap léptünk át az új évbe. A kis életek pedig úgy döntöttek, hogy köszönik szépen, de nekik elég volt odabent és a 2018-as évet már inkább idekintről szemlélnék meg.
Emlékszem, január 1-én még lencsefőzeléket csináltam ebédre. Emlékszem, hogy napok óta éreztem már, hogy valami nem úgy működik, mint korábban (fájt a pisilés, a hólyagom), de azt gondoltam, hogy csak egy kis felfázással, húgyúti fertőzéssel lettem gazdagabb. Gondoltam is, ha megyek január 4-én a szokásos nőgyógyászati kontrollra, akkor majd rá is kérdezek a dokimnál. Hát, erre már nem került sor…
2018. január 1., 20 óra 45: valami vidám és rövid szösszenetet akartunk nézni a férjemmel, ezért rákerestünk Ördög Nóráék lappföldi kalandozására és elindítottuk a negyedik részt. Kényelmetlenül feküdtem a kanapén, gondoltam felülök, hátha úgy jobb lesz. Nagy nehezen feltápászkodtam, a következő pillanatban hallottam egy pukkanást és azt éreztem, hogy hirtelen átázik mindenem egy pillanat alatt. Borzasztó pánik tört rám, amikor felfogtam, hogy ez nem csak egy egyszerű folyás. Mondtam a férjemnek, hogy szerintem elfolyt a magzatvíz, addigra már átázott az egész ruhám, valamint a kanapé is. Ördög Nóráék most már örökre a családunk részei maradnak.
Emlékszem, eltotyogtam a mosdóig, ahol megszabadultam az összes cuccomtól, sírtam, pánikoltam, pisiltem (így egyszerre), miközben a férjem próbálta elérni a nőgyógyászomat telefonon és sms-ben. Gyorsan egy táskába bepakoltuk a legszükségesebb motyókat, majd irány a kórház. A kocsiban már 8-9 perces fájásaim voltak, mire beértünk a kórházba ez már lecsökkent 5-6 percesekre. Már vártak, mikor odaértünk, a nőgyógyászom tájékoztatta őket a gemini terhességről és az elfolyt magzatvíz tényéről.
21.30-22.00: a vizsgálóban kb. 20 percet kellett várni a főorvos úr érkezésére, aki ultrahanggal megállapította, hogy a babákkal minden rendben van, de a méhszáj már kétujjnyira ki van tágulva, úgyhogy közölte, hogy ezt már nem lehet visszatartani és értesítik a nőgyógyászomat. Azzal a lendülettel a korábban felhelyezett méhszájzáró gyűrűt is levette, hiszen megtette már a feladatát, nem volt már rá szükség a továbbiakban. Még mindig nem fogtam fel igazán, hogy ebből szülés lesz.
Megszülettek… (forrás: saját, felhasználása kizárólag a szerző engedélyével – MeE Projekt)
22.00-23.00: ekkor már nagyon gyorsan történt minden. Átkísértek egy szobába, ahol megkezdték a műtéti előkészítést (borotválás, infúzió, adatok felvétele, gyerekek neve, vérvétel, stb.). Nem sokkal később megérkezett a saját dokim is mosolygósan és fitten. Megnyugodtam, amikor megláttam, azt éreztem, hogy most már jó kezekben leszek. Az egész terhességemet végigkísérte, lelkiismeretesen, minden tájékoztatást és odafigyelést megadva. Rendkívül hálás vagyok Neki. Ő is megvizsgált, a méhszáj ekkor már háromujjnyira nyitva volt és a fájások is egyre sűrűbben és egyre erősebben jelentkeztek. Ő mondta ki ekkor, hogy akkor irány a műtő, nem várhatunk tovább. A fájások között egyébként iszonyatosan rázott a hideg, olyan szinten remegett mindenem, hogy féltem, nem fogják tudni beadni az érzéstelenítőt.
Emlékszem a műtőben az epidurálra (nem is fájt annyira, mint amennyire tartottam tőle), egy idő után elkezdett zsibbadni a lábam, és megkezdték a műtétet. A gyors méhszáj tágulás és az egyre sűrűbb fájások miatt sürgősségi császármetszést kellett végrehajtani, hiszen a „B” baba nem teljes fejvégű fekvésben volt és félő volt, hogy ha „A” baba megindul a szülőcsatornába, akkor „B” olyan szinten befordul a megüresedett méhben, hogy nem fog tudni magától megszületni.
A sürgősség miatt nem volt ideje teljes mértékben hatni az epidurálnak, úgyhogy a császármetszésből mindent éreztem. Mondták korábban, hogy egy kis nyomás lesz majd csak érezhető, nem fájdalmas. Hát sajnos nálam nem így történt. Az első vágástól kezdve, a hasizmok szétfeszítésén át, a baba kiemeléséig mindent éreztem és iszonyatosan fájt. Soha ilyen fájdalmam nem volt még. A férjem azt mondta, hogy nem is hallott még engem így kiabálni és borzasztó volt, hogy nem tudott segíteni. Úgy éreztem többször, hogy elájulok a fájdalomtól, az egész műtétből csak egy pár részletre emlékszem.
Emlékszem arra, hogy az anesztes végig tartotta bennem a lelket, magyarázott, mondta, hogy mi történik, és nem kertelt, mindig szólt, hogy mikor fog még jobban fájni. Emlékszem arra, hogy azt éreztem, hogy most nem szabad elájulnom, mert akkor nem fogok többet felébredni. Emlékszem arra, hogy a nőgyógyászom azt mondja, hogy valami nincsen rendben, mert nem szabadna ennyire éreznem a műtétet.
Emlékszem arra, amikor 23.06-kor kiemelték „A” babát, aki rögtön felsírt és hallottam, ahogy mondja a nőgyógyászom, hogy „egy kisfiú”. Emlékszem arra, ahogy a férjem sírt a fejemnél. Emlékszem arra, hogy rögtön utána újabb iszonyatos fájdalmak következtek. Olyan érzés volt az egész, mintha a belső szerveimet akarta volna valaki kiszedni belőlem.
És végül emlékszem arra is, hogy – bár akkor egy örökkévalóságnak tűnt az a két perc – 23.08-kor kiemelték a „B” babát is, akit szintén hallottam felsírni.
Ezután már nem nagyon éreztem semmit (itt kezdett el igazán hatni az érzéstelenítő), halványan dereng, hogy mondták, hogy még kitisztítják a méhet és összevarrják a vágást. Ez már nem tartott sokáig, nem is fájt (legalábbis a korábbiakhoz képest). Miután végeztek, áttoltak az őrzőbe, ahol másnap reggelig megfigyelés alatt álltam. Ide a férjem már nem jöhetett velem, a babákat sem láthattam. Egyedül maradtam.
Az életem 2018. január 1-én megváltozott. Betöltött 33. hét + 2 napra megszületett Márk és Emma. Anya lettem. A férjem pedig most már nem csak a férjem, hanem a gyerekeim apukája. A legjobb, akit el tudok képzelni. Család lettünk. Igazi család.
Köszönöm, hogy olvasol. Ha nem akarsz lemaradni a következő bejegyzésekről sem, iratkozz fel a blogkövetésre, illetve gyere és látogass el a facebook oldalamra is, ahol további érdekességeket is találsz. Újdonságként, most már az Instagram felületén is megtalálsz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: