Pár nappal azután, hogy engem hazaengedtek a kórházból, meglepetésként ért a hír, miszerint a gyerekek már elértek arra a szintre, hogy beköltözhetek velük a kórház baba-mama szobájába (nem is tudtam, hogy van ilyen). Úgyhogy három otthon töltött nap után újra a kórház falai között találtam magam a nap 24 órájában.
A baba-mama szobának az a lényege, hogy a PIC-ről kikerült gyerekeket, az anyukájukkal együtt elhelyezik egy szobába, ami messziről hasonlít egy szállodai szobához (leszámítva, hogy nincs benne tv, de helyette vannak mindenféle orvosi műszerek), és az anyuka – az osztály további felügyelete mellett – saját maga látja el a babát. Nagyon izgultam, hogy minden flottul működjön, akkor még nem is gondoltam, hogy az ott töltött idő – leginkább lelkileg – egy elég nehéz időszak lesz számomra.
Rengeteg instrukcióval lettem ellátva a gyerekeket illetően. Táblázatot kellett folyamatosan vezetni arról, hogy mennyit esznek, pisilnek, kakilnak, milyen a hőmérsékletük, volt-e bukás vagy hányás, megkapták-e a vitaminokat. A PIC-en kialakított rendszert kellett itt is továbbvinni, miszerint a gyereket három óránként etetni kell, ha éhes, ha nem. A nővéreknek az volt a kedvenc szavajárása, hogy egy ekkora gyerek még nem tudja eldönteni, hogy éhes-e vagy nem, ergo tömni kell folyamatosan, akkor is, ha a megevett adag egy részét visszabukja. Ami lássuk be, elég ijesztő tud lenni. Erőltetni kellett a cumisüvegből való táplálást, hiszen a hazamenetel egyik feltétele az volt, hogy stabilan tudjanak enni belőle. Ahány nővér volt szolgálatban, annyi véleményt hallottam arról, hogy melyik cumisüveg is a megfelelő, volt olyan, aki a kórházi normál cumit részesítette előnyben, volt, aki a tehén tőgyéhez hasonlítót (aminél soha nem lehetett tudni, hogy meddig kell a gyerek torkán ledugni). Végül az egyik nővér javasolta, hogy próbáljuk ki a MAM Anti-Colic cumisüvegét, mert az be szokott válni az ilyen pici babáknál és láss csodát… Nem mondom, hogy azonnal, de szépen lassan megtanultak belőle enni.
Tappancsok a kórházban (forrás: saját, felhasználása csak a szerző engedélyével)
Emma kezdetben elég lusta volt, ő köszönte szépen, egy pár kortyot evett a cumiból, majd sztrájkolni kezdett, úgyhogy nála rendszeresen a gyomorszondát kellett használni, hogy „megegye” az éppen aktuális adagot. Mondanom sem kell, hogy a gyomorszondát mindkét gyerek utálta, állandóan tépték ki magukból. Emiatt állandóan nővért kellett hívni, hogy tegye vissza, hogy meg tudjam etetni a gyereket.
Éjszaka is rendszeres volt az ellenőrzés a szobában. Voltak nővérek, akiket kifejezetten kedveltem, mert nagyon normálisak, segítőkészek voltak. Elmagyarázták, hogy kell rendesen etetni őket, hogyan kell tisztítani a gyomorszondát, segítettek, amikor egyedül voltam és mindkét gyerek üvöltött. Volt olyan is, akivel nagyon jól elbeszélgettem (mondhatni pletykáltunk egy kicsit) és ez nagyon jólesett megfáradt, egyedül maradt lelkemnek.
Aztán volt a nővérek másik csoportja, akit megmondom őszintén, a hátam közepére nem kívántam és utáltam azt a 12 órát, amíg ő volt szolgálatban. Mindennel problémája volt és mindezt flegma stílusban adta elő. A legnagyobb harcot a távozásunk előtti napokban vívtam, egy már idősebb, tankönyv szerint dolgozó nővérrel. A dokik mondták, hogy vigyünk be légzésfigyelőt, mert szeretnék a gyerekeket leszedni a figyelő monitorokról, hiszen otthon sem lesz semmilyen kütyü, amin lehet figyelni, hogy mennyi a pulzusa, illetve, hogy vesz levegőt. Mondtuk a nővérnek, hogy nem fog működni ez a dolog, mert eleve a közös inkubátorba nem lehet berakni egy légzésfigyelőt (már itt nem értette a dolgot). Aztán betolt egy mobil kiságyat (amit a csecsemő osztályon használnak), hogy akkor a „kisfiút ebbe tegyük át”. Mondtam neki, hogy ok, de ebben semmi nem fogja melegíteni a gyereket. Azt mondja, hogy majd odatoljuk az inkubátor mellé a kiságyat, aztán melegszik!! (Mi van??) Illetve a kiságy alja nem egyenes volt, amire ugye a légzésfigyelőt nem lehet ráhelyezni, hiszen annak teljesen sima felület kell. A hölgy kötötte az ebet a karóhoz, hogy de lehet. Mondtam, hogy szerintem meg nem és nem engedem, hogy átpakolja bele a gyereket. Felháborodva kivágtatott a szobából. Majd belekötött abba, hogy Emma még aznap nem kakilt és közölte, hogy akkor szélcsövet ad neki. Mondtam, hogy nem kell, mert reggel itt volt a doktornő és azt mondta, hogy semmi baja nincsen attól, hogy ha egy nap nem kakil. Délután fogta magát és közölte, hogy márpedig ő beszélt a másik dokival, a szélcső kell és kész… Agyrém volt a nő, és azt hiszem, az arcomra ki is ült azon véleményem, amit róla gondoltam. De szerencsére az ott töltött 11 nap alatt ezzel a hölggyel csak egyszer találkoztam.
Mindent összevetve a baba-mama szobában eltöltött napjaink rendkívül hasznosak voltak abból a szempontból, hogy elkezdtünk összeszokni a gyerekekkel és megtanultam, hogyan kell őket ellátni. Hogy lelkileg hogyan viseltem az ott eltöltött napokat? Erről majd a következő bejegyzésemben részletesen…
Köszönöm, hogy olvasol. Ha tetszett a bejegyzés és szívesen olvasnál még, iratkozz fel a blogkövetésre, illetve gyere és látogass el a facebook, valamint Instagram oldalamra is, ahol további érdekességeket is találsz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: