Az előző bejegyzésemben már említettem, hogy a baba-mama szobában lévő tartózkodás egy rendkívül hasznos, ugyanakkor – lelkileg – nagyon megterhelő dolog volt számomra.
Amikor beköltöztem, akkor tudatosult bennem, hogy ezt a két gyereket mostantól 0-24-ig nekem kell ellátni és ugyan van némi segítség a nővérek személyében, azért alapvetően magamra vagyok utalva. A kórházban kialakították a 3 óránkénti etetés és tisztázás rendszerét, amit az első napokban iszonyatosan nehezen tudtam tartani. A legelső – önállóan végzett – etetésnél kb. egy órás csúszásba kerültem, amitől teljesen pánikban estem. Az első nap végére annyira fáradt voltam, hogy azt hittem, menten összeesem. És ami a legjobb volt benne, hogy igazából nem is volt vége a napnak – a fent már említett – 3 órás körforgás miatt.
Viszonylag hamar maga alá gyűrt a fáradtság, ha jól emlékszem, már a 2. napon, azzal fogadtam sírva a férjemet, hogy én ezt nem fogom bírni. A baba-mama szobánk előnye az volt, ami egyben a hátránya is, vagyis, hogy egyszemélyes. Csak a gyerekek voltak ott és én. Egyrészt iszonyatosan jó volt, hogy a férjem gyakorlatilag egész nap ott lehetett velünk, akkor jött-ment, amikor akart. Másrészt nagyon rossz volt, hogy rajta (és a bejáró nővéreken, orvosokon) kívül nem volt kihez szólnom, kivel beszélgetnem. Súlyosbította a helyzetet, hogy a szoba ablaka a kórház belső, zárt udvarára nézett, úgyhogy gyakorlatilag teljesen el voltam zárva a külvilágtól, kis túlzással azt sem tudtam, hogy milyen idő van kint. Ez a helyzet egy fokkal jobb lett, amikor rájöttem, hogy azok az ablakok, amiket látok, a kórház melyik folyosójához tartoznak (a császármetszést végző műtőkhöz), így a világításból mindig képben voltam, hogy éppen születik-e baba, avagy sem. Jó kis időtöltés a megfáradt, bedilizni készülő anyukáknak, nem?
A kedélyállapotomat eléggé rombolta a tény, hogy ahány nővérrel találkoztam, mindegyik mást mondott, állandóan egymásnak ellentmondó információkat hallottam tőlük. Mire valamit megszoktam, a másik a következő műszakban már másképp mondta és gyakorlatilag le lettem szúrva, hogy miért úgy csinálom, amit csinálok? Ki mondta ezt nekem? Ja, XY? Hát ő még új itt…
Emma tappancs (forrás: saját, felhasználása csak a szerző engedélyével)
Amikor egyik éjszaka Márk folyamatosan sírt, mert el volt dugulva a kis orra és nem kapott rajta rendesen levegőt, mondtam a nővérnek, hogy le kellene szívni. Erre azt mondta nekem, hogy hát ezt most nem tudják megcsinálni, majd a nappalos nővér. „Addig anyuka viselje el, hogy sír”. Komolyan azt gondoltam, hogy akkor és ott megtépem…
Megviselt az a tény, hogy nem lehetett tudni, hogy mennyi napot is kell ott töltenünk. A hazaengedés feltétele az volt, hogy a gyerekek elérjék a 2 kg-os súlyt, illetve rendesen tudjanak cumisüvegből enni. Ez utóbbival azért eléggé megszenvedtünk. Állandóan azon stresszeltem, hogy soha nem fognak tudni cumisüveget használni, így az örökkévalóságig bent leszünk. Emma különösen nehezen fogadta el a cumit, pedig minden alkalommal előadtam neki a Kislány a zongoránál c. Koós János örökbecsűt. Köztünk szólva, nem lett a dal a kedvence és természetesen nem azért, mert én nem tudok énekelni… Bocs, Jani 🙂
Nehezen viselem az olyan helyzeteket, ami ennyire bizonytalan. Teljesen kikészít. Éveken át, amíg vártunk ezekre a babákra mindig azt gondoltam, hogy ha valaki megmondaná, hogy X évet kell rá várni, hogy terhes legyek, akkor sokkal könnyebben viselném a várakozást, mint így, hogy azt sem tudom, hogy lesz-e valaha gyerekem.
Márk mancs (forrás: saját, felhasználása csak a szerző engedélyével)
A nővérek ráadásul folyamatosan lelkiismeret furdalást okoztak nekem azzal, hogy elég gyakran elhagyta a szájukat az a mondat, hogy „Ezeknek a babáknak még bent kellene lenniük, nem lett volna szabad még megszületniük”. Egy tőrdöfés volt a szívemben minden egyes alkalommal. Komolyan elkezdtem magamat hibáztatni, hogy nem sikerült őket tovább kihordanom. Azt gondoltam, hogy valamit nagyon rosszul csináltam és most ők isszák meg ennek a levét. Rengeteget sírtam emiatt, sokáig nem sikerült megértenem, hogy nem tehetek arról, hogy idő előtt elfolyt a magzatvíz.
Nehéz volt alkalmazkodnom ahhoz is, hogy a szobánkba boldog-boldogtalan gyakorlatilag ki-be járkált. Jött a takarítónő, a nővér, az orvos, az ebédszállító és természetesen egytől-egyig mindenki kopogás nélkül rontott ránk.
A baba-mama szobában végül 11 (a kórházban összesen 18) napot töltöttünk, ami nem számít egyáltalán soknak. A második hét már könnyebben kezelhető volt, mert a nővérek, orvosok elejtett megjegyzéséből lehetett arra következtetni, hogy hamarosan mehetünk haza. Ami persze szintén úgy zajlott, mint a kórházban kb. minden. Egy heti huzavona és „nemtudjukmikormehetnekhaza” után, egy csütörtöki napon közölték, hogy akkor pénteken viszlát, mehetnek haza…
Köszönöm, hogy olvasol. Ha tetszett a bejegyzés és szívesen olvasnál még, iratkozz fel a blogkövetésre, illetve gyere és látogass el a facebook és az Instagram oldalamra is, ahol további érdekességeket is találhatsz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: