Nem tudom, hogy megfigyeltétek-e, de ha valahol kisbaba születik, akkor az emberek elkezdenek késztetést érezni arra, hogy a gyereket az általuk jónak talált becenéven kezdjék el szólítani.
Gondolok itt inkább a távolabbi rokonokra, ismerősökre, illetve az olyan emberekre, akik kapcsolatban vannak a gyerekkel, családdal (pl. védőnő, orvos, stb.) A közelebbi rokonokkal nálunk ilyen szempontból nincs probléma, hiszen azon a becenéven hívják a gyereket, amit tőlünk hallanak.
Korábban már írtam róla, hogy nálunk amolyan „tudományos munka” előzte meg a gyerekek nevének kiválasztását. Nagy gondot fektettünk arra, hogy véletlenül se adjunk nekik olyan nevet, ami azonos hangzású, vagy amelyiknek van férfi és női megfelelője is. Külön figyeltünk arra is, hogy a nevek kezdőbetűje se legyen ugyanaz, hogy mindketten rendelkezhessenek saját monogrammal, ami csak őket illeti meg. Így lettek Emma és Márk.
“Mert ez az ő neve” (forrás: saját, felhasználása csak a szerző engedélyével)
A terhességem alatt nagyon sokat olvastam róla, hogy az ikreknél különösen fontos, hogy meglegyen a saját identitásuk, ne úgy kezeljük őket, hogy az „ikrek”. Érezniük kell, hogy külön-külön is értékes és fontos emberek, nemcsak párban jelentenek érdekességet. Ezért nem adunk rájuk pl. egyforma ruhát (igaz nem is egypetéjűek, de azért a vegyespárost is lehet ugyanolyan cuccba öltöztetni). Fontosnak tartjuk, hogy legyen saját kis ünnepük és mivel a szülinapjuk – értelemszerűen – ugyanakkor van, így kitaláltuk a férjemmel, hogy nálunk a névnap lesz az igazán „valami”.
Szóval a nevekre visszakanyarodva, igyekeztünk olyan nevet választani nekik, ami rövid és kevésbé becézhető. Nem szerettük volna, ha megtalálják őket – a különösen idősebbek által – a gyerekekre előszeretettel ragasztott „kácska”, „kocska” és ehhez hasonló becézgetések. Na, de láss csodát, mégsem tudtuk elkerülni. Már a kórházban több alkalommal megütötte a fülemet, hogy Emmát előszeretettel hívják Emmácskának.
De az igazi hard core-t a mi védőnőnk hozza rendszeresen. Az egy dolog, hogy Emmát ő is folyamatosan Emmácskának hívja, de Márkot elnevezte Márkocskának (!) Sőt, nála igazából kihívást jelent, hogy valójában hogy is hívják a gyereket. Mindkettőjüknek egyébként két keresztnevet adtunk, Márknak a második neve Dávid. Míg a védőnőre nem jött rá a „márkocskázás”, addig folyamatosan Dávidkázta a gyereket. A papírokra is rendszeresen úgy írta rá, hogy Dávidnak hívják, a Márkot fel sem tüntette. Szóltam neki, hogy nem ez a rendes neve. Ma is minden alkalommal megkérdezi, hogy akkor most melyiket is használja?
Rózsaszín és kék (forrás: saját, felhasználása csak a szerző engedélyével)
Egy másik kedvenc momentumom szintén a védőnőhöz köthető, aki a kéthónapos oltásnál megjegyezte, hogy akkor Márkocska kiskönyvébe beírja, hogy megkapta az oltást, de az nem tűnt fel neki, hogy a gyerek egyébként full rózsaszínben van, ergo valószínűleg nem a fiúval van dolga. (Nem egyszerre kapták meg a rota oltást, ezért nem volt mindegy, hogy mikor, hova írja be…)
És a végére a legjobb, szintén a védőnőtől: „Danika alszik még?” Valahol biztosan, csak nem nálunk… 🙂
Szóval az ilyen bakik elkerülése végett azt tudnám tanácsolni, hogy kérdezd meg a szülőket, hogy milyen becenéven szokták szólítani a gyereket, vagy egyszerűen nevezd őt úgy, ahogy valójában hívják.
Hiszen már Bridget Jones is megmondta az ominózus könyvbemutatón: „Mert ez az ő neve…” 🙂
Köszönöm, hogy olvasol. Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod. Ha nem akarsz lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel a blogkövetésre, illetve gyere és látogass el a facebook, valamint az Instagram oldalamra is, ahol további érdekességeket is találhatsz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: